Már egy hete tart a pusztító hőség, lassan a Balaton is felforr. Sötétedés után is meleg van, de akkor legalább a nap nem tűz, és csábít az éjszaka, hogy legalább most kimozdulhatunk egy kicsit anélkül, hogy szénné égnénk. Szerencsére van is hova menni: az Óváros téren már késő délután megkezdődött a Rozé Rizling Jazz napok, az egykor a VeszprémFest kísérőrendezvényének indult, mára önállóan is nagy népszerűségnek örvendő programsorozat.
A hangulat forró: a tömegben még melegebbnek érződik az este és még kevesebbnek a levegő. Kígyóznak a sorok, mindenki folyadékra vágyik, buggyan a bor, fröccsen a szóda. Szalmakalappal legyezgetjük magunkat, a zene táncra csábít, a kánikulától meggyötört test kegyelemért könyörög.
Szeretem a jazzt, meg az ilyen-olyan elágazásait, amelyekről magam sem tudom, hogy külön műfajba sorolandók-e; hogy a fusion meddig fúzió és hol válik a jazz végérvényesen poppá. Persze azt is megértem, hogy sokak számára csak háttérzene, mint ahogy a cigányzene volt még nem is olyan régen: örülünk, hogy húzzák a nótát, de azért mégiscsak a pörköltért, nem a prímásért jöttünk a csárdába. Egy kicsit sajnálom is a zenészeket: itt játszanak ezen a gyönyörű, zsúfolásig megtelt téren, és közben alig pár tucat ember az, aki valóban éli a koncertet, ott van az első sorban, netán még meg is mozdul, még ha hamar ki is fullad a melegben. Pedig a jazz varázslat, a jazz kreativitás, a jazz megrendítően szép példája annak, amikor emberek teljesen egymásra hangolódnak.
De a jazz több ennél: a jazz nemcsak a húszas (mármint az ezerkilencszázhúszas, vagy ahogy napjaink fájdalmas anglicizmusával mondanák: tizenkilenc-húszas) évek gazdasági válságának depresszív prüntyögése, hanem a jazz szexi, a jazz vad, a jazz pörgős is lehet. Sajnálom is, hogy a fesztivál nyitókoncertjére leszervezett Sofi and the Funktazi délutáni időpontot kapott, ők aztán igazán értik, hogyan kell napjaink popzenéjének világát a klasszikus jazz standardekkel vegyíteni, hogyan lehet kényelmetlenné tenni a bor mellett ücsörgést, mert egyszerűen minden tagunk kívánja a táncot a zenéjükre. Mi viszont a legnagyobb hőségben csak annyira voltunk képesek, hogy megpróbáljuk emberformává összekanalazni cseppfolyóssá olvadt testrészeinket.
A késő este az más: ha nem is borzongunk bele a soha meg nem érkező hűs szellő érintésébe, azért a hideg fröccs képes legalább ideiglenesen felfrissíteni, az érzékeink egy kis időre kitörnek a nyári punnyadásból, mielőtt eltompítaná őket az alkohol, és ebben az időszakban igazán élünk: csevegünk, kopogjuk a ritmust az asztalon, ütemesen mozognak a vállak, észre sem vesszük, ahogy átjár minket a zene.
Jól is van ez így: ha már az időjárást megörököltük a mediterráneumtól, honosítsuk meg vele együtt az éltérzést is, élvezzük a pillanatot, engedjük meg magunknak a lazaságot! Ebben a tíz napban minden adott hozzá.
