Gregory Porter és Veszprém kapcsolata nem a pénteki koncerttel kezdődött. De még csak nem is a nyolc évvel ezelőtti fellépésével, szintén a VeszprémFesten. Valójában még azt megelőzően Snétberger Ferenc szólt Mészáros Zoltánnak, a VeszprémFest igazgatójának, hogy van Amerikában egy nagyon tehetséges jazzénekes, aki beleillene a fesztivál stílusába. Szó szót követett és rá két évre, 2016-ban már a VeszprémFest fellépői közt szerepelt a furcsa fej- és arcfedőjéről ismert zenész. Utóbbi nem csak egy sztárallűr, Gregory Porter egy korábbi interjújában árulta el, hogy az arcán több heg is éktelenkedik, amiket ezzel takar el és vált egyben a védjegyévé is.
Bár Gregory Porternek amúgy nem lenne szüksége ilyen figyelemfelhívó kiegészítőkre, bőven elég, ha kiereszti a hangját a színpadon. Ahogy tette ezt mostani koncertje közben is. Öttagú zenekarával pont akkor csaptak a bőgő húrjai közé, amikor a majdnem telihold menetrendszerűen felbukkant a húszemeletes mögül, de ez az égi jelenség aligha érdekelte a Historia kert közönségét, amikor éppen egy egyetemi szintű jazzleckét kaptak. Ráadásul a legjobb a tanártól, aki még közvetlenségéről is tanúbizonyságot tett, kezdve azzal, hogy felidézte a nyolc évvel ezelőtti látogatását Veszprémbe.
És hogy miért hivatkozhatunk a koncertre úgy, hogy nem csak egy zenei élményt adott? Ennek megértéséhez muszáj némileg elemző fejjel gondolkodni a jazzről. Talán ez az a műfaj, ahol a leginkább érvényesül a zenészek és énekes közti szinergia fontossága. És ha ezt a színpadon állók mindegyike világszínvonalon űzi, akkor abból valami fenomenális kerekedik, még azoknak is, akik egyébként nem törzsvendégei a korábban említett füstös bároknak, vagy nem tartozik a napi rutinjukba, hogy otthon feltegyenek egy jazz bakelitlemezt. Gregory Porterék viszont bemutatták azt is, hogy külön-külön milyen hangokat képesek előcsalogatni a zongorából, a bőgőből, a szaxofonból, a dobokból és persze az énekes a torkából. Mint amikor egy sűrű lombkoronából előtör recsegve, ropogva egy óriási fekete madár kieresztve a hangját, majd hatalmas suhogás közepette eltűnik az éterben. Persze ilyen metafórák is csak a koncert után fogalmazódtak meg az emberben, ott a helyszínen a gondolatokat lecsendesítette, az érzéseket felerősítette Gregory Porter.
Az természetes emberi reakció, ha valaki olyannal találkozunk, aki szenvedélyesen és világszínvonalon képvisel valamilyen kulturális értéket, az óhatatlanul is szimpatikus lesz, még akkor is, ha amúgy tőlünk ez távolabb állt. Gregory Porter viszont nem csak ezért tudott közel kerülni a közönséghez. Fellépésével, közvetlenségével akarva, vagy akaratlanul, de megpróbálta közelebb hozni ezt a stílust a magyar közönséghez is. Sikeresen. Hiszen arra sem számított senki, hogy néhány szóló után, akár egy popkoncerten a közönség természetes reakcióként haúúú-haúúúval reagál, sőt, többen még a székükből felállva ringatóztak a dallamokra.
Talán nincs egyedül a cikk írója sem azzal, hogy a következő időszakban többször keres rá Youtube-on Gregory Porter munkásságára, miközben várja, hogy jövőre a jazz vonalon mivel rukkol majd elő a VeszprémFest.
