A könyvben jócskán találkozhatunk az Ön személyes történeteivel is, olykor saját példán keresztül mutat be bizonyos élethelyzetekre adott reakciókat. Tudatos döntés volt, hogy a saját megélésein keresztül láttat az olvasókkal olyan helyzeteket, ahol kiderül, az élet éppen figyelmezteti valamire?
Elsősorban személyes történetekkel szerettem volna illusztrálni a mondanivalómat, és kevésbé a klienseimével. Természetesebbnek éreztem, hogy egyszerű, esendő emberként is szóljak az olvasóhoz, ne csupán szakértőként, és főleg ne megmondóemberként. Hozzáteszem, így az írás folyamatát is jobban élveztem.
A könyvben rengeteg módszer szerepel, amelyeket elsajátítva esélyünk van egy nyugodtabb, tudatosabb életre. De hogyan lehet felismerni, hogy szükségünk van minderre?
Ameddig nem indul el a belső szándék, hogy valaki jobban megismerje magát, addig rendkívül nehéz. Gyakran kérdezik tőlem pédául, hogy miként tudnák rávenni a gyereküket vagy a férjüket, hogy felkeressenek engem, vagy elmenjenek egy szomatodrámás programra, ultrarövid terápiás konzultációra. Ilyenkor az úgynevezett „tálca módszert” javaslom erre: el lehet mondani a szeretteinknek, ha valaminek a hasznosságában hiszünk, esetleg magunk is megtapasztaltuk, számunkra is hasznos volt. Kitehetjük elé egy képzeletbeli tálcára a lehetőségeket, de a másikon múlik, hogy odanyúl-e, elveszi-e. A kérdés nem csupán erre a konkrét témára vonatkozhat, hiszen általános dilemma, hogy miként tudjuk felkelteni az igényt valamire a másik félben, például a gyermekeinkben. Én arra jöttem rá, hogy érdemes jó dolgokat tenni a gyermek elé, és biztatni, hogy kóstolja meg, ami előtte van. Egyébként a mai napig vannak olyan dolgok, amikre magam sem tudom rávenni a gyermekeimet, pedig úgy hiszem, ha kipróbálnák, tetszene nekik. Erőltetni viszont kockázatos, mert sérülhet a kapcsolat.
Mondhatjuk a könyv egyik tanulságaként, hogy rajtunk múlik, a mi döntésünk, hogy változtatunk-e a jelenlegi lelkiállapotunkon?
Nagyon sok minden rajtunk múlik, de azért nem mindig vagyunk teljes mértékben a magunk urai. Tudattalanul is fogva tarthatnak dolgok. Sőt, olykor még a felismerés sem elég. Például, az egy kellemetlen féligazság, ha valakiről kimondjuk, hogy saját magát betegítette meg, hiszen nyilvánvaló, hogy tudatosan senki nem csinál ilyet. Hozzá kell tenni tehát, hogy – bár a megbetegedésekben óriási szerepe lehet a pszichés tényezőknek – mindez többnyire akaratlanul és öntudatlanul történik, nem tudatosan. Szintén elég rosszul hangzik, ha kijelentjük, hogy valaki boldogtalanná, esetleg magányossá teszi saját magát, mélyebb szinten viszont ennek is van igazsága. Ha elkezdjük vállalni a felelősséget a saját jólétünkért, a következő lépés a „mit tegyek?”, „hogyan csináljam?" lehet. Ebben a könyvben ehhez szeretnék jó sok ötletet, fogódzót, térképet adni.
Igen, olvasóként is az volt a tapasztalatom, hogy rengeteg eszközt ad, amelyekről már kiderült, nagyon sokak számára nyújtott és nyújt segítséget. Nem érzi úgy néha, hogy túl sokat elárul a szakmai titkaiból?
Semmit nem szeretnék magamban tartani, nem azért lettem szakember, hogy aztán üljek a tudásomon. Nekem az a legfőbb inspirációm – és akkor vagyok boldog – ha továbbadhatom, amit megtapasztaltam, amire rájöttem, ami összeállt bennem. A Mit üzen az életed? a trilógia utolsó része, a Mit üzen a tested? (2013) és a Mit üzen az életed? (2016) után. Az volt a célom, hogy tényleg mindent átadjak ebben a három kötetben, amit a szakmai pályafutásom és eddigi életem során megértettem és hasznosnak találtam.
A könyvben – az én értelmezésem szerint – utal arra, hogy miközben sikerül elsajátítani a tudatos élethez szükséges módszereket, nem elég, hogy velünk éppen rendben vannak a dolgok, ha eközben összedől körülöttünk a világ. Vagyis mindenki adjon hozzá a nagy egészhez saját magából, amit éppen tud?
Ha valaki azt kérdezi, mit érdemes csinálni, amitől jobban érzi magát, ami jót tesz az egészségének, ami feltölti energiával, akkor én azt mondom: csinálj olyat, ami másoknak úgyszintén jó. A gyermekednek, a munkatársadnak, esetleg a házastársadnak, vagy egy kollektívának, egy országnak, a bolygónak. Ha ez a tényező hiányzik egy tevékenységből, megkérdőjelezem, hogy érdemes-e csinálni. Tegyük fel, hogy valaki jó fizetést kap, de esetleg nem hisz abban, amit csinál, nincs benne a lelke. Úgy gondolja, hogy ha olyasmivel foglalkozna, amiben tényleg hisz, abból meg nem tudna megélni. Ez fájó dilemmát szülhet, amelynek végső eldöntéséhez egyfajta belső rend és tisztaság szükségeltetik. A tapasztalatom szerint ilyen tisztább, rendezettebb állapotban lehet igazán ráérezni, hogy mi a valódi feladatunk. Tehát, érdemes valamennyit haladni egy belső úton ahhoz, hogy kiderüljön, merre érdemes haladnunk a külső úton. Így lehet jó döntést hozni, és utána jön majd az elmélyülés, a tanulás, a gyakorlás és a tevékenykedés. A könyvben alaposan körbejárom ezt a témát: mit érdemes tanulni, mivel érdemes foglalkozni a mai, különlegesen felgyorsult világban. Fontosnak tartom, hogy mélyen higgyünk annak a fontosságában és hasznosságában, amit aktuálisan csinálunk, amivel az időnk nagyrészét eltöltjük.
Ha már felbukkant a „hinni” szó. A könyvében ír arról, hogyan kommunikáljunk saját testünkkel, megszólítva akár az éppen beteg részünket. Vajon miként érhetjük el, hogy higgyünk abban, hogy segít, ha beszélünk a testünkkel, miközben úgy tűnik, a puszta meztelenséggel, testünk elfogadásával sem vagyunk igazán kibékülve?
Ezt a témát a Mit üzen a tested? könyvben fejtettem ki részletesen, itt inkább csak megemlítem, emlékeztetem az olvasót a téma jelentőségére. Sokan abszurdnak tarthatják a testünkkel való párbeszéd ötletét. Hadd éljek egy analógiával: ha föltesszük a kérdést egy várandós édesanyának, hogy érdemes-e beszélgetnie a hasában lévő gyermekkel, valószínűleg igent mondana, pedig tudja, hogy nem fog direktben választ kapni. Nem tudja, hogy néz ki, milyen lesz a hangja, amikor majd egyszer megszólal, de benne van a testében, összetartoznak, még szép, hogy kommunikál vele. Hasonlóan, a test maga is egy közeli hozzátartozója saját tudatunknak. Mindennap össze vagyunk kötve egymással, és nagyon sok szenvedés forrása, ha ez a viszony nem épül ki vagy megromlik.
Akkor is érdemes kommunikálni a testünkkel, ha egyébként nem beteg?
Természetesen. Érdemes rendszeresen ápolni ezt a kapcsolatot, mert fontos számunkra a kötelék. A barátaimmal sem kizárólag akkor veszem fel a kapcsolatot, amikor ég a ház. Én például este, mielőtt álomba merülök, egy gondolatot szoktam a testem felé küldeni, ami arról szól: hálás vagyok, hogy ezt a napot is megcsináltuk. Minél idősebb az ember, annál inkább érzi, hogy ez egyébként nincs garantálva, bármelyik pillanatban történhet valami, akármennyire próbálunk vigyázni rá. Tehát érdemes hamar kialakítani egy ideális kapcsolatot a testünkkel, mert ha már beütött a baj, nehezebb lesz rutin nélkül jól kapcsolódni, gyatra lesz a kommunikáció minősége, és az embernek fogalma sem lesz, vajon miért betegedett meg. „Össze kell szokni”, ha lehet, minél hamarabb.
Hogyan lehet elkezdeni?
Nem kell rögtön szavakkal indítani. Adhatunk időt magunknak, és elkezdhetjük figyelni a testünket, hogy feltérképezzük, mi zajlik benne. Aztán idővel érzékelni fogjuk, milyen asszociációk jönnek elő egy-egy testi érzet nyomán. Milyen ajtók nyílnak meg bennünk? Kik jutnak közben az eszünkbe? Vajon miért éppen ők? Ha kellő figyelemmel ráhangolódunk, és eközben személyek, kapcsolatok, helyzetek is megjelennek, eggyel már beljebb vagyunk a fontos felismerések felé vezető utunkon.
Ehhez szükséges egyfajta bizalom magunk felé? Hogy elhiggyük, relevánsak a gondolatok, amelyek felé az asszociációnk vezettek?
Igen, de ennek felismerése is a gyakorlattal tud elmélyülni. És sokunknak nem könnyű meghallani ezt a belső hangot. Nem mindenkinek válik be, hogy meditatív állapotba hozza magát, befelé figyel és egyedül megoldja a dolgait. Vannak, akiknek – magamat is ide sorolom – inkább az aktív kommunikáció működik, például, hogy magam elé képzelek valakit és fennhangon beszélek hozzá. Ez így egészen más intenzitású és mélységű átéléshez és felismerésekhez vezethet, mintha csak agyalok. Ezek egyébként nagyon régi felfedezések, igazából nincs új a Nap alatt, viszont nem mindegy, hogy miként lehet ezeket a hasznos tapasztalokat, gyakorlati bölcsességeket a mai kor emberéhez eljuttatni. A régi módszereket korszerűsíteni kell, kigyomlálni, lehántani róla, ami elavult, megtartani, ami tényleg működik, és az egészet egy hatékony formába önteni. Ez történt a SzomatoDráma és az Ultrarövid Terápia kialakítása során is.
A könyvben külön részt szentel annak, miként lehet felszabadítani magunkat a „neheztelés igája alól”, utalva ezzel a szüleink okozta sérelmekre. Ír arról, hogyan teremtsünk kapcsolatot a gyermekkori énünkkel, hogyan beszéljünk vele, hogyan nyugtassuk meg, hogyan értsük meg. Miként vehetjük észre, hogy szüleinknek valóban megbocsájtottunk, nem pedig a szőnyeg alá söpörtük az érzéseket?
Tényleg néha nem egyszerű szétszálazni, hogy mennyi az önámítás, és mennyi a valódi meggyógyulás. Az érzelmi fázist nem szabad kihagyni, kevés, ha fejben lezongorázzuk a megbocsájtást. Hamar észre fogjuk venni, hogy nem elég tartós, nem elég mély a változás mögötte. Ahogy azt is érzi az ember, ha még nincsen készen a megbocsájtásra, mert dúl benne a harag, a gyűlölet, a sértettség, a lelkiismeretfurdalás vagy bármi. Ha megtaláljuk a módját, hogy az érzéseinket szabadon – de biztonságosan és ártalomokozás nélkül – kifejezzük, valami megkönnyebbül és felszabadul bennünk, és tisztább belső állapotban tudunk döntéseket hozni és új irányba indulni.
Az érzelmi munkát leginkább úgy tudjuk segíteni, ha konkrétan odaképzeljük a másik személyt vagy személyeket. Ez azért is lehet nagyon hasznos, mert így a már nem élő rokonainkkal, szeretteinkkel is lehetőségünk van képzeletben kommunikálni, elmaradt gesztusokat megtenni, szavakat kimondani, tisztázni és rendezni, ami lerendezetlenül maradt.
Persze lehet azzal jönni, hogy ez már abszurd, rengeteg tapasztalat gyűlt össze az évek során, hogy aki korábban kételkedett, szkeptikus volt, aztán kipróbálta a belső rendrakásnak ezeket a módszereit, általában nagyon elégedett volt az eredménnyel. Ha például letisztáztuk magunkban, hogy a jelenlegi szülőnkkel van-e problémánk (ha még élnek), vagy inkább a hajdani bánásmódjuk esett rosszul, és azt még nem igazán dolgoztuk fel, akkor máris tisztábban látjuk, merre induljunk. Mert ha az utóbbi, akkor a problémáink igazi forrása a hajdani szülőnk és a saját belső gyermeki énünk közötti konfliktus, amit csakis a belső világodban tudsz rendezni. Az is fontos, hogy felismerjük, egy-egy helyzetben valójában ki reagál? A felnőtt, érett személyiségünk, vagy a bennünk élő sebzett kisgyerek? Mondok egy példát: egy nemzetközi konferenciára tartottam, ahol angol nyelven kellett az Ultrarövid Terápia módszeréről előadást és workshopot tartanom. Ültem a villamoson, és éreztem, kellemetlenül lámpalázas vagyok. Felnőttként maximálisan tisztában voltam vele, hogy valójában minden rendben van, biztonságban vagyok, egy szakmai kihívás előtt állok csupán, mégis, egy részem irracionálisan szorongott. Megpróbáltam megérezni, milyen korú lehet az a kisfiú a belső világomban, aki ennyire fél. Éppen úgy ültem, hogy a táskám a kezemben, az ölemben volt, és azt képzeltem, a kis Lacika ül ott, ő izgul, hogy majd mit szólnak a konferencia résztvevői. Szeretettel átöleltem ezt a kis énemet, néhány megálló múlva megnyugodtunk, kisimultunk. Egy kis lámpaláz még megmaradt, de már nem volt nyomasztóan kellemetlen. Jó dolog a belső gyermekkel kapcsolódni!
Min dolgozik most? Mire számíthat Öntől a nagyközönség?
Szeretnénk minél több ember számára hozzáférhetővé tenni a módszereink alkalmazását és elsajátítását. Gondolkodunk egy olyan intézmény létrehozásán, amely ennek a missziónak megfelelő keretet tud adni. Elkezdtük nemzetközi környezetbe is átültetni a munkánkat. Igyekszünk minél korszerűbben és hatékonyabban dolgozni, és ennek jegyében a mesterséges intelligenciával is elkezdtünk foglalkozni. Együttműködünk egy fejlesztő csapattal egy olyan AI algoritmus betanításán, amely ismeri és alkalmazni tudja az Ultrarövid Terápia alapelveit az emberekkel való kommunikációban és segítségünkre lehet a módszer alkalmazásában, oktatásában és továbbfejlesztésében. Készülök egy ultrarövid terápiás esettanulmányokra épülő szerkesztett kötet publikálására, és fontolgatom egy új könyv megírását is, melynek munkacíme jelenleg A terápiák forradalma. Ebben foglalnám össze, mik lesznek a 21. századi, korszerű és hatékony terápiák alapelemei. Ez a megközelítés abból fog kiindulni, hogy az emberre immár biológiai-pszichológiai-szociális-spirituális-digitális lényként kell tekintenünk, egy exponenciálisan gyorsuló, AI által átszőtt és átalakított, objektív és virtuális környezetben, és ehhez kell igazítanunk azokat a módszereket, amelyek a mentális egészségét hivatottak támogatni.
