Ismerek olyan olimpikont, aki egy bank széfjében tartja az olimpiai érmét, te a zsebedben hoztad el a fotózásra, amikor kértük. Egyébként hol tartod?
Most egyelőre a szekrény tetején. Kicsit szűkös még a lakás, költözés közben vagyunk. De a végső helye egy vitrinben lesz, jól látható helyen.
Semmi mozgásérzékelő?
Semmi ilyen. Van két kutyánk.
Ezért az aranyéremért mentél Párizsba?
Őszintén, inkább az éremért ugrottam be a vízbe. De titkon azért bennem volt, hogy az arany az elsőszámú cél. Ha valami miatt ez nem sikerül, akkor is szerettem volna az első háromban végezni. De nyilván minden versenyen úgy indulok el, hogyha lehet, akkor azt meg is akarom nyerni.
Tokió után, ahol ezüstérmet szereztél és ugyanígy beszélgettünk, említettél egy babonát. Gyakorlatilag az egyetlen babonádat, miszerint a rajt után szeretsz az utolsók közt beugrani a vízbe, aztán elsőként kiszállni. Ezt most is tartottad?
Azért ez már változott. Annyit sűrűsödött a mezőny és annyira felgyorsultak ezek a versenyek, hogy az is számít, hányadiknak és hogyan ugrik be az ember a vízbe. Sokat tud könnyíteni a versenyemen, ha már az elejétől elől vagyok, mintha közben kellene előzgetni. Úgyhogy mostanában nagyobb versenyeken nem merem ezt a régi szokást bevállalni. Kisebb versenyeken azért még előfordul.
Közel két órát vagytok ilyenkor a vízben, tíz kilométert úsztok le… Mi minden cikázik ilyenkor a gondolataidban?
Nincs idő ilyenkor gondolkodni, mert a koncentrációnak folyamatosnak kell lennie. Figyelni kell az ellenfelekre, a víz sodrására, hogy a fordulóknál jó íven ússzunk, mert ott egy hibával el tud menni akár az egész verseny. Közben pedig ügyelni kell arra, hogy maradjon energia a hajrázásra is.
Kívülről nézve egy végeláthatatlan úszásnak tűnhet, de ezek szerint komoly taktika van mögötte?
Annyira, hogy már a verseny előtt az edzőmmel megbeszéljük, hogy milyen taktika szerint ússzak. Párizsban az volt a terv, hogy az elejétől kezdve minél előrébb helyezkedjek a mezőnyben, függetlenül attól, hogy ki fog vezetni. Nekünk arra volt szükségünk, hogy minél nagyobb legyen az egész verseny során az iram. Ne legyenek olyan félkörök, amikor bárkinek van ideje pihenni, hanem folyamatosan menni kelljen előre.
Kockázatos taktikának hangzik.
Kockázatos, mert ha valaki ezt a tempót bírja mögöttem, akkor a végén előnyben lehet. Másfelől viszont sok másik versenyzőt így le lehet szakítani az élbolytól, mert ha az elején valaki beszorul hátul, onnan nagyon nehéz lesz előre verekednie magát. Előnyt jelent ilyenkor, ha sikerül szétszakítani a mezőnyt és az utolsó körre csak páran maradunk elől, mert akkor a legjobb helyezéseket már sikerült is eldönteni. Tudtuk, hogy milyen felkészülés van mögöttünk, tudtuk, hogy valószínűleg működni fog ez a taktika. Úgy voltunk vele, ha más ezt nem vállalja fel, akkor nekem kell megcsinálni, nekem kell az iramot diktálni.
Volt olyan pillanat azon a versenyen, amikor úgy érezted, hogy megbicsaklik ez a magabiztosság?
Volt egy pillanat a negyedik körben, a verseny felénél. Féltávnál egy kicsit mindig olyan, mintha újraindulna a verseny. Ilyenkor ismét elindul a helyezkedés, akik hátrébb vannak, azokon nagyobb nyomás lesz, szeretnének végre megelőzni minket az élen. Párizsban volt néhány száz méter, amikor emiatt nem is én vezettem, akkor kellett jobban megharcolni azért a pozícióért, amit az elejétől kezdve magamnak tartogattam.
Az olimpiák végén a szervezők mindig szoktak készíteni egy montázst a legfelemelőbb pillanatokról. Nekünk magyaroknak viszont az egyik legkedvesebb az volt, amikor te a célba érkezés utáni másodpercekben nem magadat kezdted el ünnepeltetni, hanem átavanzsáltál szurkolóba és bíztattad csapattársadat, Betlehem Dávidot, hogy érjen be harmadiknak, bronzérmesként. Fel tudod idézni, hogy mi játszódott le benned azokban a pillanatokban?
Sokat gondolkodtam ezen, hogy mi lehet ennek az oka. Arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen mire én beértem a célba, addigra már lejátszódott bennem, hogy meglehet az aranyérem, voltaképpen az utolsó métereken már benne volt a fejemben, hogy megcsináltam, olimpiai bajnok leszek. Dávidnál viszont megvolt a katarzis élményem, amikor szembesültem vele, hogy neki is meg lehet az érem. Ezért látszódhatott kívülről úgy, mintha az ő harmadik helyének jobban örültem volna, mint a saját aranyamnak.
A számtalan gratuláció között, amit olvashattunk, volt egy, ami bizonyos szempontból kitűnik. Kiss Balázs, Veszprém egészen ez idáig egyetlen olimpiai aranyérmese is megemlékezett rólad, aki 1996-ban Atlantában győzött kalapácsvetésben. Pontosan mit üzent neked Balázs?
Azt írta, hogy örül nagyon, hogy már nem csak egyedül van a veszprémi olimpiai bajnokok „klubjában”. Balázzsal egyébként korábban személyesen nem ismertük egymást. Azóta viszont már többször beszéltünk. Ez az ismeretség is egy pozitív hozadéka az aranyérmemnek.
Michael Phelps egyszer azt nyilatkozta, hogy egy dologtól fél a vízben, Cseh Lászlótól. Rasovszky Kristóf mitől fél?
Nem igazán van ilyen. Ha azt mondják, hogy verseny van, akkor én beugrok a vízbe és úszom. Félelem nélkül.
Azt hittem azt mondod, hogy a Szajna vízminőségétől.
Úgy készültem, bármilyen is lesz a víz minősége, ha azt mondják, hogy a Szajnán versenyzünk, akkor én be fogok ugrani és versenyezni fogok a legjobb tudásom szerint, és nem fog érdekelni, ha utána egy hétig a kórházban, infúzióra kötve fekszem. Azért dolgoztam, az a feladatom, hogy a lehető legjobban teljesítsek, bármilyenek is a körülmények. Persze emiatt nem is foglaltunk le nyaralást az olimpia utáni időszakra, mert nem tudtuk, hogy mi lesz a Szajnában való úszás után. Mindenesetre én bíztam benne, hogy ott versenyezhetünk.
Az előzetes rémhírek ellenére is, amik a víz fertőzöttségértől szóltak, bíztál benne?
Igen, mert mi végig a Szajnára készültünk. Nem véletlenül edzettünk itthon a Dunában. Ha átvitték volna a versenyt a kajak-kenu pályára, az egy teljesen más futam lett volna, más vízhőmérséklettel, más sodrással. Ráadásul nekem azok a versenyek, ahol nehezebb körülmények között tudunk csak versenyezni, általában jól mennek, ezért is reménykedtem benne, hogy a Szajnában fogunk úszni.
Fábián Bettiről készült egy fotó az olimpián, amikor az úszása után egyből legurított egy jó magyar pálinkát. Állítólag elővigyázatosságból a gyomorfertőzés ellen. Ebben a nyilatkozatban mekkora rész a humor és mekkora a valóság?
Ez teljes mértékben igaz. Az olimpiai faluban én is ittam egyet, igaz, ott már nem voltak kamerák. De ezt minden nemzet alkalmazza gyomorfertőtlenítés céljából. A németek jägerezni szoktak például. Vannak olyan helyzetek, amikor muszáj. Az a tapasztalat, hogy sokszor az a feles tud dönteni arról, hogy a következő napokban van-e valami gyomorproblémád, vagy nincsen.
A beszélgetésünk alatt többször többes számban fogalmaztál a saját úszásodról. Nem titok, hogy veszprémi edződ, Szokolai László áll emögött, aki szinte minden eddigi sikerednél ott volt veled. Fel tudod idézni, hogy mi volt az utolsó és első mondata, amikor elindultatok Dáviddal a rajtkő felé, majd miután beértetek a célba és immáron olimpiai bajnokként találkoztatok ismét?
Minden verseny előtt ugyanazt szokta mondani: az fog nyerni, aki a legnyugodtabb tud maradni. Párizsban sem volt másképp. Hogy utána mit mondott, arra nem emlékszem pontosan, mert könnyek között mondta. Talán annyit, hogy „megcsináltátok.”
Azóta is magázod őt, vagy már felajánlotta a tegeződést?
Tulajdonképpen felajánlotta, de nagyon nehéz megszokni, hiszen négyéves korom óta ismerem. Nem is szoktam tegezni. Ő mindig Laci bácsi marad nekem.
A futballban Messi és Ronaldo összehasonlításakor szokták felhozni, hogy amíg az előbbi őstehetségnek született, addig a másik rengeteg szorgalommal és edzéssel ért fel a csúcsra. Veled kapcsolatban melyik állítás állna közelebb a valósághoz?
Én azt mondanám, hogy a tehetség nekem is megadatott, de kemény munkával jutottam el idáig. Őstehetségnek nem mondanám magam. Az úszás technikámba például tudom, hogy edzői szemmel bele lehetne kötni még most is. Tehát nem feltétlen a tankönyv szerint úszom minden esetben, de ezt akkor kompenzálja a tehetség, vagy nevezzük egyszerűen adottságnak.
Ha nem az úszás felé fordultál volna már kiskorodban, akkor mi lenne az a sportág, amiben el tudtad volna képzelni magad?
Csak az úszásban tudtam elképzelni magam mindig is. Gyerekként persze sokat fociztam, kézilabdáztam és kosaraztam is, ezek közül a kosárlabda áll hozzám legközelebb, de egyik labdasport esetében sem merült fel, hogy lecseréljem érte az úszást.
Még az olimpia alatt szembe jött az interneten néhány olyan cikk veled kapcsolatban, amik nem a sporteredményeidről szóltak, hanem a bulvár műfajában a magánéletedet kapargatták. Ezt a fajta megváltozott, vagy inkább kibővült médiafigyelmet hogyan kezeled?
Nem szeretem azokat a cikkeket magammal kapcsolatban, amik nem a sportról szólnak, mert amennyire lehet, én szeretném a magánéletet a helyén kezelni, de nyilván nem lehet kikerülni ezt a fajta érdeklődést sem. Azért a feleségemmel nem rejtegetjük magunkat, nem élünk egy barlangban. El kell fogadni, hogy bizonyos határokon belül, de kikerülhetetlen az, hogy születnek ilyen cikkek is, amik sportértéket nem képviselnek, de mégis rólad szólnak. A XXI. században élünk, ahol mindenkinek a kezében van egy fényképezőgép a telefonján. Úgyhogy bármikor, bárhol, a legrövidebb idő alatt meg tud születni egy kép, egy videó, ebből pedig egy cikk anélkül, hogy bármi érdemleges történt volna. De ezzel együtt kell tudni élni.
Több sportolótársad is alkalmazza a megnövekedett médiafigyelmet arra, hogy hangot adjon véleményének akár sportdiplomáciai, akár társadalmi kérdésekben. Te viszont ezekben is csendes vagy.
Alapvetően nem szeretek politizálni, azt gondolom, nem ez a feladatom. Nyilván vannak dolgok, amikről megvan véleményem, de ha nekem valamivel, vagy valakivel problémám van, akkor próbálom személyesen megbeszélni ezeket az illetővel, nem pedig a médián keresztül üzengetni. Én nem így szeretném élni az életemet, ezért sincsenek ilyen tartalmak rólam az interneten. Egyedül talán az állatvédelem az a társadalmi ügy, ami mellett szívesen felszólalok. Mindig is állatbarát voltam, de mióta feleségemmel van két agarunk, nemrég pedig örökbe fogadtunk egy macskát is, azóta még inkább felértékelődött ez a társadalmi ügy az életemben, ami mellé szívesen odaállok bármikor.
Nem sokkal az olimpia után jött a hír, hogy elhagyod eddigi sikereid helyszínét, a Veszprémi Úszó Klubot és a Ferencvárosba igazolsz. Mi állt ennek a döntésnek a hátterében?
Ez a váltás nem függ össze az olimpiával. Olyannyira nem, hogy már Párizs előtt és az ottani eredményektől függetlenül megfogalmazódott bennem, hogy szükségem van az életemben valamilyen változásra. A mindennapok kezdtek túlságosan monotonok lenni, szerettem volna valami újat, és Budapestben láttam meg ezt a lehetőséget. Még júniusban elmondtam ezt Laci bácsinak, hozzátéve, hogy az olimpiáig minden figyelmemet az edzéseknek szentelem. Nem volt semmilyen ajánlatom akkor még, sem a Ferencvárostól, sem máshonnan. Valójában az, hogy a feleségemmel Budapestre költöztünk hozta el, hogy itt is találnom kellett egy klubot, ahol edzhetek, ahol profi körülmények között tudom folytatni az úszást. A Ferencvárostól pedig kaptam egy ajánlatot, amit elfogadtam. Hivatalosan januártól tartozom a klubhoz, de az edzések már itt zajlanak. Szóval nem a Fradi miatt költöztem Budapestre, de Budapest miatt jöttem a Fradihoz.
Los Angeles-ben jártál már?
Még nem, de szeretnék.
Mondjuk 2028-ban?
Párizs előtt azt mondtam volna, hogy a los angeles-i olimpia egy erős kérdőjel nekem, hogy ott leszek-e, vagy sem. Most azt mondom, hogy nem kérdőjel, hanem egyértelmű cél. Akkor már harmincegy éves leszek, meglátjuk, hogy alakul ez a négy év. A Nemzetközi Úszószövetségnél szeretnék, ha a következő olimpián bekerülne már a váltó és a mixváltó is a programba, így a nyílt vízi úszás már nem csak egyéni szám lenne. Ha ez megtörténik, akkor a magyar csapat eddigi formáját elnézve újabb erős éremesélyünk lenne.
És ha még távolabb kellene tekintened? Los Angeles és a profi sportkarriered utáni időre, akkor hogyan látod magad? Gyulay Zsolt, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, olimpiai bajnok kajakosunk mondta azt, hogy a sportolóknak érdemes már aktív korukban készülni a visszavonulás utáni időszakra, mert amikor ez megtörténik, akkor könnyen nagyon egyedül tudnak maradni.
Igyekszem foglalkozni a sport utáni életemmel. Egyébként most is épp a szakdolgozatomat kellene írnom, mert csak az van hátra és a záróvizsga. Villamosmérnök szakra járok a Pannon Egyetemen. Bár őszintén szólva, jelenleg nem nagyon tudom elképzelni magam villamosmérnökként, de ha minden jól megy, akkor a következő négy évben még nem is kell, hiszen a sport marad az első helyen. De emellett egyre jobban foglalkoztat a sportdiplomácia is. A Magyar Úszó Szövetségben én lettem a Sportolói Bizottság elnöke, ez lehet az első lépcsőfok ezen az úton, ami egyébként komolyabban foglalkoztat. De, hogy ez hova futhat ki, azt majd meglátjuk.
Ha már sportdiplomácia, Veszprém nem titkolt célja, hogy a Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerése után megcélozzon egy újabb nemzetközi elismerést, az Európa Sportrégiója címet. Lehet ez egy újabb olyan ügy, ami mellé teljes mellszélességgel oda tudsz állni, akár már sportdiplomataként?
Veszprém mindig is nagyon közel fog állni a szívemhez, annak ellenére, hogy most elköltöztem onnan. De, ha már szóba került az EKF-cím, a siker kulcsa szerintem az volt, hogy sikerült több olyan programot megvalósítani, ami nem csak arra az egy évre szólt, hanem beépült a város mindennapjaiba. Legjobb példa erre talán a Gyárkert. A sportrégió pályázat szempontjából ugyanezt látom. Veszprém nem áll rosszul a sportlehetőségek tekintetében már most sem, és itt nem csak a profi klubokra gondolok, hanem a tömegsportok elérésére is. Van uszoda, futókör, BMX-pálya, ezekre bátran lehet alapozni. De, ahogy Kiss Balázs is mondta, a sport egy olyan dolog az emberek életében, ami nem csak a fizikai egészségre van jó hatással, hanem nyugtatólag is képes hatni. Kizökkent a rohanó világ mókuskerekéből. Amíg az ember fut, vagy úszik, vagy bármilyen sportot űz, addig nincs ideje a telefonját nyomkodni, kikerül a képernyő elől és egy kicsit el tud vonatkoztatni a gondjaitól. Azt gondolom, hogy ezt kell felismerni az embereknek, és akkor sikeres lehet sportrégió pályázat is.
Egy pillanatra még kanyarodjunk vissza a Magyar Úszó Szövetségben betöltött pozíciódhoz! Egyfajta összekötő szerep hárul rád a szövetség és a sportolók között. Ez a viszony nem volt mindig problémamentes. Hogyan próbálsz ezen javítani?
A belső kommunikáción szeretnék elsősorban javítani. Hogy a sportolók értesüljenek arról, hogy mi és miért történik, a szövetség pedig mindig lássa, hogy az úszók milyen kemény munkát végeznek a közös eredményekért. Ha pedig nézeteltérés alakul ki, azt higgadtan, egymást közt rendezzük le.
Eljön a Rasovszky Kristóf-féle nyugalom?
Bízom benne.
A cikk eredetileg a szerkesztőségünk által készített Life&Style magazin idei téli számának címlapinterjújaként jelent meg.
