A történet ott kezdődik, hogy tegnap rám írt egy igazi hülye. Ezen mondjuk semmi meglepő nincs, az „engedélykérések” fül alatt valószínűleg minden egyes nőtársamnak legalább tíz+ hozzá hasonló egyed található. A sztori valami olyasmi volt röviden, hogy az én profilomat akarja ahhoz felhasználni, hogy féltékennyé tegye a nőt, akit élete – jövendőbeli – párjának tart.
Én meg így év vége után, meg az új év előttem álló hullámzó barna tengere előtt úgy gondolom, hogy a saját bajom is bőven elég, nem még így tudatosan meg tudat alatt más szerelmi drámáiban részt venni. Neki is megmondtam, hogy egy hülye, meg hagyjon élni, aztán letiltottam, de legalább ihletet kaptam egy cikkhez, mostanában úgyis csak a sötét és szenvedős írásokhoz van affinitásom. Hiába, év eleje.
Egy csomó alkalommal elgondolkodom, mikor az utcán utánam ordibál valami hímegyed, vagy minden hónapban megpróbál verbálisan megerőszakolni valaki az online térben – főleg olyanok, akiknek az a neve, hogy „Nagy Család” vagy „Kovács család”, és akkor az egész pereputty, a négy kölök, meg anyuka is ott virít a profilképen a családfő mellett – hogy ez kinek, vagy mire jó?
Mert az értelmesebbje állandóan azzal érvel nekem, hogy miért ne, ha ezerből egyszer bejön neki, már siker. Kizárt. Kizárt, hogy ezerből egy. Vagy százezerből egy. Vagy ha ráír a világ összes nőjére abból egy. És mindig rájuk hagyom, mert tényleg, boldogok a lelki szegények, hát olyan hülye, hogy nem tudja mit csinál.
Erről meg eszembe jutott egyből egy másik sztorim, és azon is elgondolkodtam, hogy mi van, ha csak mentegetem őket ezzel? Kb. egy éve tettem le a jogsim, de olyan kínkeservesen, és akkora lelkitraumával, hogy azóta sem vezettem egyébként. Pedig nem vagyok egy nyámnyila – micsoda szó - csaj, a volán mögött kifejezetten Niki Lauda vagyok, persze, a baleset utáni verzió, aki még nem biztos a következő futamban. De ne csapongjunk annyit!
A lényeg, hogy az oktatóm 60 és a halál közötti úriember, 100 és a halál közötti testsúlyon is ebbe a viccesen-bókolós kategóriába esett. Szerintem ezt sem kell a nőknek bemutatnom. Nekem a fejemben azóta az él, hogy a kuplungot olyan finoman kell felengednem, mintha csak a barátom golyóit simogatnám a talpammal, vagy, hogy Zirc-felé járva húzódjak félre egy kis orális szexre – hihihi meg hahaha - , vagy, hogy milyen természetes mások számára, hogy az izzadt tenyerüket a combodra téve „segítenek”. Aki ismer, az tudja, hogy picit sem vagyok karót nyelt, vagy ne érteném a viccet, de levezettem vagy harminc órát teljesen befeszülve, kínosan vigyorogva, úgy téve, mintha nem érteném a célzásait.
Amikor panaszkodtam a hozzám közelálló, értelmesebb férfiaknak, persze megkaptam az örök klasszikust, amivel akár Paulo Coelho is kezdhette volna a Tizenegy perc című bestsellerét: ,,Minek öltöztél úgy!”. Én meg bólogattam közben, és felsejlett előttem a smink nélküli fejem, a mackónaci és pulóver kombóm, meg a mosatlan hajam, mert általában így készültem, és nem véletlen, ezekre a randikra. Bár a mai napig van egy tétova hang a fejemben, ami úgy véli, hogyha kitett mellekkel vezetek, akkor sem fogdoshat az engedélyem nélkül egy vén barom. De persze ezt mindig gyorsan elhessegetem!
És akkor is úgy voltam vele, ez egy hülye, kit érdekel, megy az élet tovább, mit tehetne. Hát csak azt, hogy nála minden női vezető – tudom-tudom, hogy nem tudunk vezetni, pláne az ázsiai nők, te jesszus! – már 50 fele járt az óraszámokban, a fiúkák meg harmincnál mehettek isten hírével. Igaz, hogy ez duplázza a költségeink, hogy a vizsgán is csesztet még, csak azért, hogy kénye-kedvére liheghessen még a fülembe, meg annyira örültem, hogy meg lett a vizsgám, hogy utána fél órát zokogtam. De nem azért, mert a vak szerencse segített át, hanem mert megszabadultam az oktatómtól. És amiért nincs kedvem azóta se vezetni, és emlékeztető órákat sem akarok venni. (Itt a reklám helye: )
És itt a lényeg: elhessegethetném azzal, hogy „csak egy hülye volt”. De az ilyenek miatt valaki másnak a kislánya, barátnője, nővére, anyja épp ugyanazokat a mondatokat hallgatja azokon a gyomorforgató órákon. Az ilyen „hülyék” nem egyéni problémák, hanem egy rendszer tünetei, amelyben túl sokszor és túl könnyen hagyjuk, hogy a nők csendben „elviseljék”.
Szóval talán ideje lenne, hogy kevesebbszer hagyjuk rájuk.
