A színmű a covid-járvány idején játszódik. Főszereplője, Viktória, középiskolai tanárnő, aki a gimnázium színjátszó szakkörét vezeti. Az az ötlete támad, hogy amíg nem próbálhatnak színpadon, írjanak közösen egy drámát a legendás hírű színésznő, Jászai Mari életéről. Közben a magánéletére is fény derül. Lányát, Andit egyedül neveli. Andi nemrég elköltözött tőle, viszont megköveteli, hogy Viktória továbbra is támogassa. Andi az anyjától kapott pénzt a kutyájára és a macskájára költi, akiket a gyerekeinek tekint.
A közös színmű írása közben Viktória mindinkább azonosul Jászai Marival. Tanulmányozza fontosabb szerepeit. Különösen Jászai Mari Médeia-alakítása nyűgözi le. Megpróbálja felidézni, utánozni Médeiát, a nőiségében megalázott, becsapott asszonyt, ahogyan a régi nagy színésznő megjelenítette.
Ugyanakkor Viktória élete egyre inkább hasonlítani kezd Médeiáéhoz. A mű a nagy komédiák nyomdokaiban jár, a humor forrása nem szituációs humor, még csak nem is a figurateremtés által mulatságos. A humor a társadalmi problémák mély megéléséből, a tragikus helyzetek más szemléletű ábrázolásából táplálkozik, görbe tükröt tart elénk, eszünkbe juttatja Gogol szállóigévé vált mondatát A revizor sikerére reagálva: „Magatokon röhögtök.”
Mi volt az első gondolatod, reakciód, amikor megtudtad, hogy a Jászai Mariról szóló előadás főszereplője leszel?
Először is egyfajta nosztalgiával töltött el, hiszen nyolc éve, amikor a Pannon Várszínházba válogatóra érkeztem, a Kocsis István által írt Jászai Mari című drámából hoztam részletet. És mivel nagyon tetszett az igazgató, Vándorfi Lászlónak, szerette volna színpadra állítani, de akkor sajnos nem valósulhatott meg. Örülök, hogy most igen, hiszen rendkívül érdekes darab született belőle, melynek műfaji meghatározása, groteszk komédia.
A közönség ne térdcsapkodós vígjátékra készüljön, és hahotázásokra, hanem egy erős görbetükörre.
A darab nagyon sok sémát felvonultat, amelyekkel az életünkben lépten-nyomon találkozhatunk, nagy részük például a traumáinkról, sérelmeinkről szól, melyek elrontják kapcsolatainkat. Amikor először olvastam a szöveget, azonnal a magaménak éreztem, behúzott, ahogy remélem, a nézőt is be fogja.
Ha már egykor Jászai Mariról szóló szöveggel felvételiztél a színházba, valami mély kapcsolódásod lehet hozzá. Mi izgatott benne nyolc éve és most?
Anno, amikor a Pesti Magyar Színiakadémiára jártam, egy tanárom adta a kezembe ezt az anyagot. Jászai Mari annyira régen élt, hogy sosem fogjuk megtudni, valójában milyen volt, de a darab szerint rendkívül határozott, kemény nő, aki nem hátrált meg. Nem volt megalkuvó, a határokat és a szabályokat feszegette. Ezek a tulajdonságok jobbára rólam is elmondhatók.
A darab egy felvonásos, de ahogy említettem, nagyon sűrű, nagy falat, hiszen borzasztóan hosszú ívet kell bejárni. Viktóriának torzul a személyisége, mert nem tudja kezelni a saját problémáit és nehézségeit.
Érdekel a karakterében, hogy miért ilyen, miért nincs egy épkézláb kapcsolata, miért nem tud kiállni magáért, ez is nyilván ered valahonnan, és ezért menekül bele Jászai Mari karakterébe, és főként az általa játszott Médeáéba. Elkezd hozzá hasonulni, és általuk kezdi alakítani a sorsát, ettől a rosszat is képes bevonzani. Ilyenkor áll az ember, hogy miért érdemli mindezt, miközben magának csinálta. Szelle Dávid rendezte, tudtam tehát, hogy kreatív, hatékony és jó munkafolyamat lesz, ahogy mindig. Meghallgatja a kollégáit, nála nincsen rossz ötlet, mindent hajlandó kipróbálni, igazi műhelymunka.
Fotó: Kovács Bálint
Mitől kihívás a szerep?
Például attól, hogy Viktóriának van egy kamasz lánya, hiszen a negyvenes évei végén jár. Utóbbi ugyan nincsen kimondva, de én pontosan tudom. Próbálom minél hitelesebben alakítani, de én akkor is csak harminc leszek. Nagyon jó érzés Viktóriát játszani, az elején kissé nehezen adta magát, de aztán túllendültem az önbizalomhiányon, ami olykor előtör bennem. Ezt az előadást, ezt a szerepet a szakmai polcom legtetejére teszem, igazi mérföldkő, törekszem arra, hogy ezt mások is lássák. Valódi csapatmunka, annál is inkább, mivel mindenki végig jelen van a színen, hiszen a rendezői koncepció az, hogy egy közös játékban vagyunk, amit egymással játszunk, s a tétje, hogy mindig kivesézzük valakinek az életét, a többiek addig egyfajta belső démonokként szólalnak meg, képviselve ezzel az adott személy kimondatlan, elfojtott gondolatait.
Kinek ajánlod az előadást?
Tizenhatkarikás, egy elég nyers, olykor trágárabb szövegű darabról beszélünk, de egyébként mindenkinek ajánlom, mert rólunk szól. A társadalmunkról, arról, miért megyünk el egymás mellett az utcán, hogy miért nézünk át a másikon, miért nem kérdezzük meg a társunkat, hogy van. Szeretném azt mondani, hogy magam is tanulok a szerepekből, és bízom benne, hogy az előadás után a nézők is máshogy lépnek majd ki a színházból.
