– Hogyan kerültél kapcsolatba a művészettel?
– Szerintem az érdeklődés velem született, mindig nagyon szerettem rajzolni, bütykölni, de istenigazából a középiskolában robbant be az életembe. Egy délután az énekkari próbán unalmamban szobrászkodtam a gyurmaradírral, kis fejeket csináltam, majd később elkezdtem agyagozni. Egész jól ment, úgyhogy elhatároztam, hogy képzőművész leszek. Közben azonban rájöttem, hogy bár kétségtelenül ügyes vagyok, de hiányzik belőlem az a bizonyos plusz. Emellett volt egy kis problémám a jobb kezemmel, egy ideig gipszbe is tették gyulladás miatt, ami szintén nem jó előjel a szobrászathoz. Ráadásul a szüleim és a tanáraim is igyekeztek lebeszélni róla. Szóval sokat vacilláltam: nem tudtam eldönteni, hogy képzőművész szeretnék-e lenni vagy orvos, és végül – az egész iskola megdöbbenésére – beadtam a jelentkezésemet a jogra.
– Erre én sem számítottam. Miért a jogra?
– Tudtam, hogy a jog elvégzése után sok irányba lehet tovább haladni, tehát nem kellett tizennyolc évesen végleges döntést hoznom. 1978-ban elkezdtem a jogi egyetemet, és mivel volt lehetőség áthallgatni karok és egyetemek között, 1980-ban elkezdtem a művészettörténetet is. Hét év alatt megszereztem a jogi és a művészettörténész diplomát is, és még mindig nem tudtam, mi akarok lenni.
Veszeli Lajos, a Napló akkori műkritikusa és grafikusa érdekesnek találta ezt a párosítást, megkeresett, hogy interjút készítsen velem. Ez végül soha nem jelent meg, viszont felajánlotta a lehetőséget, hogy a nyári szabadsága idején helyettesítsem őt a Naplónál. Három hétre jöttem a szerkesztőségbe, és szeptemberben már úgy mentem vissza az utolsó évre a művészettörténet szakra, hogy újságíró akarok lenni. Sok minden érdekelt, de semmi sem annyira, hogy rátegyem az életemet – kiderült, hogy pont erre van szükség ehhez a szakmához. Két évig voltam a Napló munkatársa.
Ekkor már küszöbön állt a rendszerváltás, elindult a városi televízió. Egy nap lejöttek a Napló szerkesztőségébe és újságírókkal csináltak próbafelvételeket, hogy megnézzék: ki lenne alkalmas képernyős feladatokra. Egy könyvrecenziót kellett írnom és felolvasnom: pénteken felvették, hétfőn adásba ment. Gyorsan elcsábítottak. A városi tévében közélettel foglalkoztam, és kifejezetten élveztem, hogy nyakig benne lehettem az eseményekben, izgalmas volt. Nagyon ügyeltem arra, hogy korrekt újságíró legyek, soha egyik párthoz sem tartoztam.
A kilencvenes években dolgoztam az akkor alakult Juventus Rádióban főszerkesztő-helyettesként, majd onnan kilépve lettem szabadúszó. Sokat jártam Szombathelyre, a Balaton térségébe, Budapestre. Akkoriban kezdtem el szerkeszteni a Diabetes magazint is Vándorfi Győző kezdeményezésére – most már 36. éve vagyok főszerkesztője a lapnak. Amióta abbahagytam az aktív újságírást, ez az, ahol kiélhetem az írás szenvedélyét.
– Hogyan jutottál el oda, hogy kurátorként kiállításokat szervezel?
– 1985 óta folyamatosan fel-felkértek művészek, hogy rendezzem meg a kiállításukat. De a Művészetek Házáig még hosszú út vezetett. Az újságírást akkor hagytam abba, amikor anya lettem 1995-ben. Úgy éreztem, választanom kell: vagy jó újságíró leszek, vagy jó anya, a kettő együtt nem megy. Az anyaságot választottam, és jól döntöttem. Utána dolgoztam a Petőfi színházban, szervezési- és propaganda vezető voltam négy évig. 2000-ben született meg a kisebbik fiam, vele már ki tudtam élvezni a hároméves gyest.
Amikor utána munkát kerestem, Praznovszky Mihály, a megyei könyvtár akkori igazgatója hívott, művelődésszervezőnek. Szerettem azt a másfél évet, amíg ott dolgoztam, jó közösség volt, nagy szabadságot kaptam.
Amikor Veres B. Zsuzsanna, a városháza kulturális irodavezetője nyugdíjba ment, hívtak a helyére. Itt két évet töltöttem: az elsőt még Dióssy László polgármester mellett, akit Debreczeny János követett. Neki vetettem fel, hogy a titkárság és a kulturális iroda gyakran „eldolgozik” egymás mellett, jobb együttműködést kellene teremteni közöttük. Tetszett neki a felvetés, ekkor hozta létre a polgármesteri kabinetirodát, és kinevezett az élére. Ez a munka már nem nekem való volt. A mai napig nem tudom, milyen okból, a polgármester úr egy év után leváltott engem ebből a posztból, én pedig felmondtam: nem akartam ott maradni beosztottként, ahol korábban főnök voltam.
Szerencsére ekkor megtalált egy újabb lehetőség: a másfél évvel korábban megnyílt László Károly Gyűjtemény gyűjteményvezetője lettem, s végre hasznát vehettem a művészettörténet végzettségemnek.
– Ez mit jelent? Mi a gyűjteményvezető feladata?
– Minden, a gyűjteménnyel kapcsolatos teendőt magában foglalt. Aktívan részt vettem a katalógus összeállításában, dolgoztam azon, hogy a látogatottság növekedjen: ezt tárlatvezetésekkel, programok szervezésével, múzeumpedagógiai foglalkozásokkal lehetett elérni. Emellett a Dubniczay-palotáért, mint épületért is feleltem, s irányítottam az itt dolgozókat.
– Ha már a feladatkörök tisztázásánál tartunk: elmondanád, hogy mit csinál a kurátor? Szerintem sokak fejében él az a tévképzet, hogy csak átveszi a képet az alkotótól, felakasztja a falra, és ennyi.
– A képet az installáló személy akasztja a falra; a kurátor ezzel szemben az egész kiállítás létrehozója, gyakran már az ötlet is tőle származik. A legegyszerűbb, ha egy konkrét példán, a legutóbbi kiállításomon [Borbás János: Arcok a múltból] keresztül mutatom be a felmerülő feladatokat.
Ebben az esetben Jánossal együtt választottuk ki a fényképeket a kiállításra. Kurátorként gondoskodtam arról, hogy a nyomda milyen technikával, milyen méretben nyomja ki ezeket a fotókat. A művészekről készített fotók mellé általuk alkotott műveket is kiállítottunk. Ezek kiválasztásakor praktikus szempont volt, hogy mely művészektől vannak a Művészetek Háza, vagy a város gyűjteményében alkotások. Amennyiben restaurálásra szoruló művet állítunk ki, időben gondoskodni kell a felújításról is.
Amikor kölcsönzünk egy-egy alkotást, az megint csak hosszú előkészítést igényel; a teljes folyamatot menedzselni kell a felkutatástól a megállapodáson át a minden részletre kiterjedő szerződés, illetve a biztosítás megkötéséig és a szállítás logisztikájáig. Először is meg kell találni, kitől lehetne elkérni a művet. Bernáth Aurélról tudtam, hogy Marcaliban működik egy múzeuma, így hozzájuk fordultam segítségért; míg Szervátiusz Jenő itt kiállított szobrához egy közösségimédia-csoporton keresztül jutottam el, amelynek adminisztrátora a szobrász unokája: ő adta kölcsön azt az alkotást, amit a nagyapja róla mintázott.
A kurátor írja a sajtóanyagot, illetve a kiállításon kihelyezendő szövegeket is. Egyeztet a grafikussal a plakátról, meghívóról. Meg kell szervezni, hogy ki installálja a kiállítást, ahogy említetted, ki akasztja fel a képeket oda és úgy, ahová én kérem. Itt számos szempontot érvényesíteni kell: az arcok ne nézzenek kifelé a térből, hogy az egész kiállításnak legyen ritmusa, harmonikus összhatást keltsen. Ennek kitalálása a munka legélvezetesebb része.
A kurátor feladata az is, hogy a megnyitót megszervezze, felkérjen valakit a nyitóbeszédre. A munkának azonban koránt sincs vége akkor, amikor a kapukat szélesre tárjuk a látogatók előtt. Tárlatvezetéseket hirdetünk, workshopokat szervezünk, és már jó ideje szokásunk, hogy egy finisszázzsal, vagyis záróprogrammal tudatosítjuk az érdeklődőkben, hogy a kiállítás bezár.
– Négy évtized alatt sok művésszel dolgoztál együtt, különböző korosztályokkal is: a pályád elején találkoztál a régi idők nagyjaival, és most azokkal a fiatalokkal, akik még ki tudja, hova futnak ki.
– Mindig értékeltem és örömet okozott, amikor értékes emberekkel találkozhattam, amikor egy alkotóval közel tudtunk kerülni egymáshoz. Már-már intim kapcsolat megszervezni valakinek a kiállítását. Szeretem, amikor egy művész megbízik annyira bennem, hogy rám bízza a munkáit: tessék, itt van, csinálj belőle kiállítást! De ahhoz, hogy ezt meg tudjam valósítani, ismernem kell a preferenciáit, hogy mit szeretne üzenni. És nagyon gyakran dolgozunk közösen is – ez persze nincs híján a konfliktusnak.
A művészek is ugyanolyan hétköznapi emberek, mint mi. Mielőtt a színházba kerültem, mindig izgatott voltam, amikor az utcán találkoztam egy színésszel. Közben pedig lehet ő a színpadon remek Lear király, de az utcán zavarba jön, amikor megszólítják. Ugyanez áll a képzőművészekre is. Emlékszem, mennyire izgultam, amikor el kellett mennem Udvardi Erzsébethez, aki egyébként tündér volt, és nagyon megörült annak, hogy én, az újságíró kíváncsi vagyok rá és írni fogok róla.
Fiatalokkal is nagyon szeretek dolgozni. Hogy hova futnak ki, kérdezted. Valójában még az idős művészekről sem tudhatjuk, hogy megőrzi-e őket az utókor.
– Hogyan tovább? Azt gondolom, aki ennyire izgő-mozgó életet él, nem tud teljesen leállni.
– A Diabetes magazin kiadója már két éve számolja a nyugdíjazásomig hátralévő napokat, hogy főállású szerkesztővé válhassak ott: azt továbbra is csinálni fogom. A városi gyűjtemény nyilvántartása, gondozása szintén nálam marad. Én készítettem el a köztéri alkotások regiszterét, ami frissítésre szorul, és szeretnénk megfelelő arculattal, könnyen hozzáférhető és kereshető módon elérhetővé tenni a város honlapján. Emellett igazgató asszony is tartogat még nekem feladatokat. Nem is szeretnék leülni, de csak annyi munkát vállalok, amit be tudok tervezni. Megnyílt a nemet mondás lehetősége, a magam ritmusában dolgozhatok, kicsit lassíthatok. Csinálhatom, amit szeretek, és elhagyhatom azt, amit nem.
