– Harminc év hosszú idő. Gondoltátok akkor, amikor a Cotton Club Singers megalakult, hogy három évtized múltán is erről fogunk beszélgetni?
Szűcs Gabi: Talán a megalakuláskor még nem, de tíz évre rá már mondtuk, hogy ezt életünk végéig tudjuk csinálni, és viccelődtünk is azzal, hogy milyen lesz, amikor öregszünk és először megyünk fel bottal a színpadra. Hála Istennek ez még messze van – de egy ideje már érezzük, hogy nem engedtük el ezt a dolgot végérvényesen.
László Boldizsár: Hiába is gondoltuk volna akkoriban, hiszen látjuk, mennyit változott a világ harminc év alatt. Viszont a Singers megmaradt fix pontnak az életünkben, amihez jó érzés visszamenekülni, belefeledkezni – még ha csomó dologban nem is értünk egyet. Öt évvel ezelőtt, amikor itt, a VeszprémFesten ünnepeltük a 25 éves jubileumunkat, érdekes módon nem úgy éltük meg azt az évfordulót, mint a mostanit. Most már sokkal magvasabb a tétje belül, sokkal jobban vágyjuk azt, hogy együtt legyünk, mint öt évvel ezelőtt.
Szűcs Gabi: Ahogy idősödünk, egy kicsit szentimentálisabbak is leszünk szerintem. Bár nem mondjuk ki, de érzelmesebben viszonyulunk ehhez. Azt hiszem, mindenki kicsit a saját gyermekeként tekint a Cotton Club Singersre, és mivel ez egy közös produktum, talán jobban is vigyázunk rá, jobban féltjük.
– Amellett, hogy vágyjátok egymás társaságát, kívülről nézve nagy feladatnak tűnik az, hogy egy színpadra álljatok, hiszen három évtized alatt nagyon szerteágazó karrierek és életutak alakultak ki. Hogyan tudjátok összeterelni ezeket az energiákat, hogyan tudtok az életetek megannyi kihívása közepette is összekapaszkodni időnként?
Szűcs Gabi: Boldizsárnak volt egy nagyon jó mondása pár évvel ezelőtt: szerinte az életformánk konzervál minket. Az, hogy állandó mozgásban vagyunk, megkönnyíti, hogy ezeket az energiákat is összehozzuk a Cotton Club Singersbe. Nem érzem azt, hogy mindig újra és újra egy megállásból kell összerántani a következő koncertet: mindenki olyan mozgásban van művészileg, hogy amikor a jubileumi koncertsorozatba belevágtunk, már be volt rúgva a motor. Az már más kérdés, hogy szeretnénk ebben a zenekarban is mindig pluszt adni, újdonsággal előrukkolni.
László Boldizsár: Semmit nem kellett másként csinálni, mint régen. Mi tényleg bele tudunk lépni ugyanabba a folyóba, és még csak hinnünk sem kell abban, hogy ez vajon működni fog-e, mert működik. Ez olyan, mintha az lenne a kérdés, hogy ha kilocsolnánk ide egy kis benzint, meggyulladna-e? Persze, hogy meggyulladna. Mi vagyunk a benzin, ha ránk dobnak egy gyufát, mi meggyulladunk, ez az ismérvünk, és ezt szeretik az emberek. Szeretik nézni, ahogy égünk. :)
– De még mindig ugyanúgy égtek, ahogy régen? Mert az előbb pont azt mondtad, hogy az öt évvel ezelőtti jubileumra teljesen más lelkiállapotban készültetek.
Szűcs Gabi: De az inkább csak a lelkiállapotra vonatkozott. Amikor elindul a zene, meghalljuk az első ütemeket, onnantól kezdve lelőhetetlen mindenki. Mindannyiunkban lobog egy örök tűz, és szerintem emiatt is volt sorsszerű a mi találkozásunk. Ilyen értelemben egyforma lelki alkatúak vagyunk: amikor megszólal a zene és ott az a rengeteg ember, akkor mi semmi mást nem szeretnénk, mint kiadni magunkból, ami bennünk van, és ezzel nem spórolunk.
László Boldizsár: Ha lesz rólunk majd valaha egy film, akkor… – látom magam, Ember Márk játszik majd engem…
Szűcs Gabi: Ez jó! És engem ki játszik?
László Boldizsár: Téged? Jennifer Aniston.
Szűcs Gabi: Na szép! Jennifer Aniston akkor már lesz vagy hetven, Ember Márk meg harminc…
László Boldizsár: Vagy a magyar Jennifer Aniston. Most ő jutott eszembe. Mindenesetre a nyitókép biztosan az lesz, hogy ott ül Márk meg két gyönyörű színésznő egy balkonon egy házibulin, ahol Sík Olga növendékei jöttek össze. Én aznap kerültem Olga nénihez növendékként, Gabiék már több hónapja ott voltak, és azon az estén találkoztam velük először. Kiültünk az erkélyre egy-egy pohár borral hárman, és háromnegyed órán keresztül beszélgettünk. [A másik hölgy Zsédenyi Adrienn volt – szerk.]
Szűcs Gabi: Teljesen véletlen volt. Más is jöhetett volna arra az erkélyre, de ez a három ember volt ott, és később még Kovács Péter csatlakozott hozzánk alapító tagként. Van tehát ebben valamilyen sorsszerűség, és persze – ezt Adrienn szokta gyakran hangsúlyozni, és igaza van – rengeteg munka. Mi kora huszonéves korunkban elképesztő munkamorállal kezdtünk neki a zenei életnek, ugyanis vokális jazzt nem lehet anélkül csinálni, hogy a kottába leírt szólamot megtanulnánk. Ebben rengeteg meló van: kanapékon, földön ülve, füstös szobákban kigyakorolt szólamok, amiket aztán ki sem tudunk verni a fejünkből. Ebből most akadnak is gondjaink, mert kaptunk egy új hangszerelést, és képtelenség megtanulni, annyira beégett az agyunkba a korábbi változat.
– Ezek szerint a régi dalokat is újragondoltátok? Mire számíthat a közönség a balatonfüredi koncerten?
László Boldizsár: Ez egy organikus koncertsorozat, nincs két egyforma alkalom. Aki ott volt az Erkel Színházban, ahol ugyanezt a zenei anyagot előadtuk, az is teljesen mást kap majd itt, hiszen azóta eltelt két hónap. A koncertek után mindannyian visszatérünk a saját életünkhöz, és amikor ismét találkozunk, akkor hozzuk magunkkal azokat az élményeket, amiket ebben a két hónapban szólistaként megéltünk. Ezektől lesz nagyon izgalmas a koncert.
Szűcs Gabi: Ez egy best of koncert. Nagyon szórakoztató lesz zenei értelemben is, és úgy is, hogy mi köztudottan sokat kommunikálunk a közönséggel, rengeteget viccelődünk, zrikáljuk egymást; a legnagyobb fellépéseinknek is van egy családias, bensőséges, klubos hangulata. A repertoár a Cotton Club Singers legjavából épül fel. Szólózni is fogunk, duettezni is, és bemutatunk egy új dalt a harmincadik évforduló alkalmából.
László Boldizsár: Visszanyúltunk olyan számokhoz is, amiket az elmúlt tíz évben nem hallhattak tőlünk. Ezek adják a magvát a koncertnek: kétszer egy óra nagyon tömény zene és figyelem. Azt is fontos elmondani, hogy olyan hangmérnök jön velünk – Paczári Károly – , akinek teljesen benne vagyunk a kezében, a korai időszaktól kezdve ő keverte a lemezeinket. Annyira ismeri ezt az öt hangot, hogy akár úgy is végig tudná vezetni a koncertünket, ha egy zajvédő fejhallgatót tennénk a fülére és semmit nem hallana belőle – persze ezt nem most fogjuk kipróbálni.
– Végül tekintsünk egy kicsit a jövőbe! Találkozunk öt év múlva is? Mik a tervek?
László Boldizsár: Szerintem évről évre fel fogunk bukkanni kisebb-nagyobb helyeken, és jövőre valószínűleg eljövünk Veszprémbe is. Az idén szerettük volna kipróbálni a Balatonfüredi Kongresszusi Központot, ott még soha nem játszottunk, de jövőre föltűzzük magunkat a Hangvillára. :)
