A huszonöt persze inkább huszonhat: az együttest 1995-ben alapította Szűcs Gabriella, Zsédenyi Adrienn, Kovács Péter és László Boldizsár, és a negyedszázados évfordulót is tavaly ünnepelték volna – a covid miatt azonban el kellett halasztani a fellépést. Aztán újra. És újra. Végül szombaton, egy év és négy meg nem rendezett koncert után Veszprémben állhatott ismét színpadra a már bő tíz éve nem létező formáció, azzal az öt énekessel, akik működése során meghatározták a Cotton Club Singerst: a már említett Szűcs Gabriella, Zsédenyi Adrienn és László Boldizsár mellett a Zsédát 2001-ben váltó Kozma Orsi és az 1997-ben csatlakozó Fehér Gábor repítettek vissza minket az időben, megidézve a szép emlékű kilencvenes évek budapesti klubéletét.
Az énekeseket egykori zenekaruk, a Cotton Club Band valamint a veszprémi Mendelssohn Kamarazenekar kísérte, repertoárjukat a fekete-fehér világ hangosfilmjeinek betétdalaitól Frank Sinatra munkásságán át az ABBA – mai fiatalok számára talán már csak a musicalből – ismerős dalcsokráig terjedő palettáról válogatták össze.
Kiváló zenei ízlés és gondosan összeállított műsor jellemezte a Cotton Club Singers veszprémi szereplését, ami azért nem sikerült tökéletesen: hallottam rekedt hangokat, láttam eltévesztett mozdulatokat, a fárasztó szóviccekre időnként mikrofonon kívül érkezett riposztok inkább csak a zenésztársakat szórakoztatták, hozzánk, a hátsó sorokba már nem mindig jutottak el.
De arra kérem az olvasót, ne gondolja, hogy mindezeket hibaként rovom fel a fellépőknek! Az igazság az, hogy szerintem ez a néha próbatermi hangulat nagyon jól állt a jubileumi koncertnek. Kicsit elfeledtette velünk, hogy a negyvenes éveikben járó, tapasztalt, sokat látott, karrierjük csúcsát élő énekesek állnak előttünk, és ebben a két és fél órában mintha újra láthattuk volna azokat a pályakezdő fiatalokat, akik egymásba kapaszkodva fedezték fel a zenét és a nagybetűs életet. Zséda a koncert egy pontján fel is hívta rá a figyelmet, hogy nagyon különleges alkalom ez számukra, hiszen gyerekek voltak még, amikor összeálltak, és együtt haladtak végig a felnőtté válás rögös útján. Az összenézések, a mozdulatok, a tökéletesnek látszó összhang megható kötődésekről árulkodnak.
A VeszprémFest idei záróakkordja olyan volt, mint egy jól sikerült osztálytalálkozó, ahol mindenki beszélhetett egy kicsit arról, mi történt vele az érettségi óta – aztán előkerültek a régi sztorik, a közös csínyek, az együtt megélt kalandok és megszerzett tapasztalatok. A nap végén pedig hálát adunk azért, hogy mindez megtörtént velünk, mert a közös élmények formáltak minket azzá, akik ma vagyunk.
