Orbán Viktor a tiltással tulajdonképpen meghirdette a tökéletes belső ellenséget. Ha már Brüsszel elcsendesedett, a migránsok sem özönlenek, akkor újra előkerült a jól bevált „budapesti buzik” narratíva. Budapest – a hűtlen főváros, ahol a libsik pezsgőznek – ismét tökéletes célpont lett. A Pride pedig ehhez a legjobb aláfestés. Mert hát ki mástól kéne „megóvni a gyerekeket”, ha nem azoktól, akik egymás kezét fogva sétálnak a Margit-hídon?
Aki szerint ez nem taktika, az vagy vak, vagy a NER-en szocializálódott. Jó, vagy én akarok jófej lenni, és minden mögött zsenialitást sejteni, ami lehet csak egy félrement kommunikációs baki volt. Mindenesetre, ami lett belőle, az már valóban zseniális politikai színjáték. A kormány betiltotta, majd nem akadályozta meg. És máris lehet mutogatni a világnak: lám, nálunk jogállam van, hisz tessék, megtartották. Csak mi, a „józan többség”, nemet mondtunk rá. Nem mi voltunk ott. Mi csak megvédtük a falut, a templomot, a gyermekeket és a Németh Szilárdot. Kérem, ilyen a valódi keresztény konzervativizmus.
A menet tehát elindult, és hirtelen már nem is melegekről szólt, hanem mindenről IS. Mintha egy túlfőtt gulyásba beledobtak volna minden maradék pártszlogent: „az alkotmányosság helyreállítása!”, „a jogállamiság védelme!”, „állítsuk meg Orbánt!”, és közben valahol, egészen hátul, a molinók között, egy szivárványos zászlóra rá volt írva, hogy „love is love”. De a menet élén már nem a jogegyenlőségért küzdők álltak, hanem politikai influenszerek, a DK-árvák, a Momentumos túlélők és a Tisza-párt PR-csendőrjei.
És akkor jött Magyar Péter, aki – hogy is mondjam finoman – úgy jött, hogy közben nem ment el. Az ország új Messiásjelöltje úgy döntött, ő ezt a felvonulást inkább Facebookról figyeli. Megértjük. Kockázatot számolt. Hisz nem lehet egyszerre keresztény konzervatív, szuverén jogállam-párti, Orbán-ellenes, Brüsszel-kritikus, jogegyenlőség-barát, de melegfelvonulás-kompatibilis is. Maradt tehát a közép: „elítélem a betiltást, de nem vállalom a jelenlétet”. Ami nagyjából olyan, mintha egy esküvőn csak a tortáig maradnál, a csokrot nem kapod el, lagzit tuti nem fizeted, de a sütit azért bekapod. Taktikus, kétségtelen. Csak épp gerinctelen.
Aztán ott van Dobrev Klára, aki végre talált egy olyan terepet, ahol tényleg otthon érezheti magát. Politikából performansz, az üzenetből pedig esztétikai aktus lett. A DK elvált hősnője most valóban győzött, mert nála legalább következetes az értékrend. Megy a Pride-ra, lenyomja, amit kell (mint egy szétLSD-zett duracell-nyuszi), csak közben az egész pártját úgy lehetne leírni, mint egy szétrobbant bécsi keringőt, ahol mindenki a saját partnerét keresi, miközben már rég nem szól a zene.
A Fidesz eközben csendesen dörzsölgeti a kezét: „Mi megmondtuk”. Betiltottuk, volt, de nem mi rendeztük, mi nem mentünk oda, mi megvédtük az országot, mi nem harcolunk a mieink ellen. A legfőbb üzenet azonban: nem mi vagyunk azok, akik szivárványszínű testnedvekben fetrengenek a fővárosban. Így lett a Pride-ból országimázs-kampány, Fidesz PR-fegyver, és ellenzéki önégetés – egyben.
Kinek volt ez jó? Senkinek. Kinek ártott? Mindenkinek, aki még hisz abban, hogy melegjogok nem propagandaeszközök, hanem valóban emberi jogok. És kinek a sikerlistájára került? Minden pártéba. Mert ebben az országban már rég nem az a kérdés, ki mit tesz, itt mindig az érzi magát győztesnek, aki előbb posztol róla a TikTokra.
A Pride tehát idén nemhogy nem lett betiltva, de minden eddiginél erősebb is lett, csak közben szerintem elveszett benne az üzenet. A tömeg vonult, a politikusok vonaglottak, a kormány durcásan figyelte, és egy ország nézte értetlenül: akkor most kinek is szólt ez?
Mert ami most volt, az inkább volt casting a 2026-os kampányhoz, mint felvonulás.
De legalább megtudhattuk: Magyarországon bármit be lehet tiltani. Aztán megtartani. És közben mindenki győztesnek érezheti magát.
Már ha az a cél, hogy végül senki se vegyen komolyan semmit.
