A magyar agrárium minden évben epekedve várja a Veszprémfestet, régi hagyománya van ugyanis annak, hogy a fesztivál még a legforróbb, legaszályosabb nyarakon is mágnesként vonzza a csapadékot. És bár idén egy vezércsellel egy héttel korábbra ugrott a program, a frontok így is megtalálták, és az első estét (sőt, azóta már a másodikat is) be kellett menekíteni az esőhelyszínre.
A helyszínváltás talán még jót is tett a rendezvénynek: az Aréna befogadóképességét is próbára tette a nagy érdeklődés, mind a lelátó, mind a küzdőtér zsúfoltnak tűnt. De ez már érkezéskor is érezhető volt: nemcsak a sportcsarnok, hanem a közeli áruházak előtt is megteltek a parkolók; őszintén fogalmam sincs, hol fért volna el ez a sok autó, ha az eredeti helyszínen, a Historia Kertben rendezik meg a koncertet.
Joe Bonamassa nem is okozott csalódást a tiszteletére összegyűlt népes közönségnek, virtuóz gitárjátékával elvarázsolt minket, szájtátva bámultuk, milyen hangzásokat képes kicsikarni a hangszeréből.
De mielőtt elmerülnénk az élményekben, vessünk egy pillantást a művész életére és karrierjére mindazok kedvéért, akik kevésbé járatosak a blues műfajában, és már elkezdték bepötyögni a zenész nevét a Wikipédiába!
Joe Bonamassa 1977. május 8-án született New York államban, Uticában. Már négyévesen játszott, nyolcévesen blues-standardeket tanult, tízévesen pedig saját zenekart alapított. Az áttörést 12 évesen érte el, amikor B. B. King koncertjein léphetett fel előzenekarként. Önálló karrierje 2000-ben kezdődött az A New Day Yesterday című debütáló albummal. Azóta Bonamassa több mint húsz stúdió- és koncertalbumot adott ki, melyek közül jó néhány vezette a Billboard blueslistáját. Olyan ikonikus lemezei, mint a Dust Bowl (2011), a Driving Towards the Daylight (2012) vagy a Blues of Desperation (2016) nemcsak a klasszikus blues-rock hagyományait elevenítik fel, hanem megmutatják, hogyan lehet a műfajt modern köntösbe öltöztetni a hagyományok elárulása nélkül. Bonamassa az egyik legnagyobb hatású és legismertebb bluesgitáros a világon. Saját kiadót és jótékonysági alapítványt működtet, gitárgyűjteménye pedig legendás, ahogy a pedáns maximalizmusa is. A koncerteken több hangszer között váltogat, a hangzás pedig gyakran inkább arénarockba hajlik, mint purista bluesba — ez is része annak az egyedi képletnek, amivel képes volt életben tartani egy több mint százéves műfajt a 21. században.
Magyarországon a szélesebb közvélemény blues-zal kapcsolatos elképzeléseit a Hobo és Deák Bill-féle irányzat alakította ki, és miközben az említett művészek rengeteget tettek a műfaj mainstreambe emeléséért, valamelyest ártottak is neki azzal, hogy dominálták a zsánert, és háttérbe szorították a blues más irányzatait. Az egyik első igazi könnyűzenei műfaj ugyanis nem élhetett volna túl idestova több mint egy évszázadot változás és sokszínűség nélkül, és ennek a világnak egy újabb árnyalatát vetíti elénk a Veszprémbe látogató amerikai szupersztár.
Bonamassa elmossa a határokat a blues és a rock között, koncertje éppúgy kielégítette mindkét műfaj rajongóit. Zenéje értő fülekre talált: a közönség pontosan tudta, mire kell figyelni, szólóit áhítattal fogadták, ezekben a pillanatokban szinte érezhető volt, ahogy maga köré sűrítette a teremben áradó energiákat. Akár kegyetlenül nyúzta a gitárját, akár halk prüntyögéssel pengette a húrokat, pontosan tudtuk, hogy valami rendkívüli, ritkán látható varázslat történik, mágia, ami a sokat látott gitárosok mezőnyéből is kiemeli Bonamassát.
És méltatnunk kell a csapatát is: Calvin Turner basszusgitár-szólói méltán kaptak reflektorfényt, ahogy Reese Wynans is a zenekarvezető játékához méltó színvonalon ríkatta meg a Hammond-orgonát. Meglepetést okoztak a vokalisták is – Jade MacRae és Danniele DeAndrea –, akik az első néhány szám közben leginkább könnyed kis koreográfiájukkal hívták fel magukra a figyelmet, azonban amint szóló szerephez jutottak, azonnal nyilvánvalóvá tették, hogy akár köréjük is épülhetne az egész műsor, hangi adottságaik alkalmassá tennék őket vezető szerepre is.
Összességében Joe Bonamassa egy színvonalas műsorral és utánozhatatlan gitártechnikájával magasra tette a lécet az idei Veszprémfest nyitónapján. Szerdán a Train követi – azóta már kiderült, hogy az időjárás őket is az Arénába száműzte.
