Nem lehet úgy elintézni, hogy egy zavart elkövető cselekedetéről beszélünk, mert a társadalom közegészségügyi állapotát tekintve pontosan úgy kell értelmeznünk, mint egy fertőzés kitörését, hiszen a nyelv mérgezése, a dehumanizáció, az összeesküvés-narratívák és az apokaliptikus keretezések előbb-utóbb statisztikailag biztosan a végzetes erőszakban csúcsosodnak ki. Ez a jelenség szerény véleményem szerint nem tekinthető egyszeri kisiklásnak, a társadalmi folyamatok logikus következményeként kell felfognunk.
A pszichológia és a politikatudomány évtizedek óta figyelmeztet, ha a közbeszédben a másik oldal vitapartner helyett kártevőként, élősködőként vagy betegségként jelenik meg, a társadalmi immunrendszer előbb-utóbb felmondja a szolgálatot, és az erőszak válik a „racionális” megoldássá.
A dehumanizáció olyan pszichológiai átprogramozás, amely elveszi a célcsoporttól az emberi méltóságot, és helyette a veszélyesség, a tisztátalanság vagy a pusztító erő képét társítja hozzájuk. A kísérletes pszichológia világosan kimutatta, hogy ilyen környezetben az emberek könnyebben fogadják el a bántalmazást, mert a nyelv lebontja azokat a morális gátakat, amelyek máskor megakadályoznák az erőszakot. Ez az a folyamat, amely ma az amerikai utcákon és egyetemi kampuszokon is láthatóvá válik.
Az amerikai politikai elit hosszú ideje építi a végső harc, a civilizáció pusztulásával riogató apokaliptikus retorikát. A választási küzdelmeket Armageddonná alakító szólamok, a mindennapi politikai diskurzusba beágyazódó démonizálás és a folyamatos fenyegetéslogika megteremtették azt a pszichoszociális közeget,
amelyben egy gyilkosság vagy bombariadó éppoly előre jelezhető, mint a járványban egy újabb fertőzés.
Itt kerül a képbe a sztochasztikus terrorizmus fogalma, amely pontosan ezt a mechanizmust írja le, hogy a hatalmas eléréssel rendelkező politikai aktorok nyilvánosan ugyan nem mondják ki, hogy valaki húzza meg a ravaszt, de a dehumanizáló és konspiratív kódolás akkora pszichológiai nyomást hoz létre, hogy valahol, valaki mindig végrehajtja a narratívákba beépített erőszakfantáziát. Ez egy valós, mérhető társadalomtudományi tétel.
A Charlie Kirk elleni merénylet utáni órákban és napokban tapasztalt összeesküvés-robbanás ennek a laboratóriumi tisztaságú példája. Azonnal megjelentek az antiszemita toposzok, a titkos szervezetekről szóló szövevények, a bűnbakképző reflexek, és nem kellett senkinek központilag szerveznie, mert az ökoszisztéma már úgy van felépítve, hogy az ilyen logikák önmaguktól is szaporodjanak.
Ez a társadalom immunválasza a mérgezett nyelvre, és ez az immunválasz kóros, önpusztító.
Az Antifa körüli jelenség Charlie Kirk halála kapcsán azért került újra előtérbe, mert jól láthatóvá teszi, milyen veszélyt hordoz magában a szélsőséges politikai identitásokra épülő mozgalmi kultúra. Az Antifa gyakran hivatkozik arra, hogy nem központosított szervezet, csak egy laza hálózat, amelyben különböző csoportok eltérő taktikákat alkalmaznak. Mégis éppen ez a strukturálatlanság és a tudatosan vállalt „radikális közvetlen akció” teszi különösen kockázatossá, mert olyan közeget teremt, ahol az erőszakos fellépés legitim politikai eszközzé válhat.
A Charlie Kirk elleni támadás elkövetőjénél talált anti-fasiszta üzenetek azt jelzik, hogy az ilyen ideológiai szimbólumok inspirációs forrásként működhetnek azok számára, akik már eleve radikalizált állapotban keresnek igazolást saját tetteikhez.
Ez nem bizonyítja, hogy az Antifa közvetlenül felelős volna a gyilkosságért, de jól mutatja, milyen gyorsan képesek a szélsőséges jelképek és jelszavak táptalajt adni a politikai erőszaknak. Az Antifa körüli mítosz így egyszerre ártalmas két irányból is, mert egyrészt teret nyit az erőszakot elfogadó gondolkodásnak, másrészt a közbeszédben gyakran bűnbakként jelenik meg, amelyre minden zavargást rá lehet húzni, és ezzel leegyszerűsített, de veszélyes ellenségképpé válik.
A magyar nyilvánosságban mindennek ijesztően tiszta lenyomatai figyelhetők meg.
Az újságírók módszeres hiteltelenítése, a nyilvános megbélyegzés, a hozzáférés korlátozása, a külföldi ügynökvádak és a verbális agresszió mind ugyanarra a lejtőre taszítják a társadalmat.
Az a tény, hogy a miniszterelnök meggyilkolására való buzdítás performatív gesztusként egyáltalán előkerülhet, már önmagában azt jelzi, hogy a normák fellazultak, és a társadalmi kontrollmechanizmusok meggyengültek.
A sztochasztikus logika itt is érvényes, hiszen
hiába hivatkozik valaki arra, hogy „csak viccelt”, a humor és az irónia pontosan ugyanazt a hatást váltja ki, mint az explicit felhívás, lebontja a gátlásokat, és előbb-utóbb lesz valaki, aki a performanszt szó szerint értelmezi.
A politikai kommunikáció felelőssége ebben a közegben óriási, mert a nyelv immár nem pusztán eszköz, fegyver készült belőle. A politikai kommunikációban nincs helye a dehumanizáló nyelvnek. A tényekhez való hűség a közbiztonság záloga, a következmények átgondolása pedig minden felelős közszereplő alapfeladata. Az újságírók elleni strukturális agresszió közvetlenül emeli az erőszak kockázatát, mert minden, ami a közvélemény előtt legitimálja őket mint ellenséget, közelebb viszi az országot a politikai erőszak normalizálódásához.
A Charlie Kirk-ügy ezért globális figyelmeztetés. A politika a pszichológia törvényei szerint működik, a társadalmakban keringő nyelvi kódok olyanok, mint a vírusok, és ha a mérgező metaforák uralják a kommunikációt, akkor a gyilkosság, a támadás és a bombariadó nem véletlen eseményként jelenik meg. Törvényszerű következmény lesz.
A szavak sebeket ejtenek és sebeket kötöznek, és ma Európában, Magyarországon és az Egyesült Államokban egyaránt az a kérdés, hogy ki meri még felvállalni a gyógyító nyelvet. Ha a politikai elit továbbra is a gyűlöletkeltésben látja a mozgósítás eszközét, akkor a jövőbeli erőszak statisztikai szükségszerűség lesz, ahelyett, hogy meglepődnénk rajta.
,,Aki ellenséget gyárt, erőszakot arat" – a költői képből társadalomtudományi tétel lett.
