„Amikor gyerek voltam, hazamentem az iskolából, ledobtam a táskám a sarokba, és rohantam le játszani a barátaimmal. A Séd partján lógtunk, edzésekre jártunk, folyamatosan mozogtunk. Melegben, hidegben, mindig kint voltunk. Mi itt Litéren nem csinálunk mást, csak ugyanezt – együtt vagyunk és sportolunk és jól érezzük magunkat.” – Ugray Adrián idén öntötte szervezeti formába azt a tevékenységet, amit valójában már évek óta végez a környékbeli fiatalokkal. Nemrég megalapította a Litéri Hagyományőrző Íjász Egyesületet, de ez valójában elhanyagolható adminisztratív részlet abban az organikusan fejlődő alternatív világban, amit ő hozott létre Veszprém mellett. Kezdetben nem is tudatos küldetéstudatból, mégis ahogy az események és az átélt élmények egymást követték, mára Adrián egyszerre tölti be a gondoskodó vezető, és az olyan bizalmas barát szerepét, aki bevezet az új és izgalmas élmények világába a gyerekeket, olyanokba, amiket az online térbe még keresni sem érdemes.
„A munkánk fele íjászat, a másik fele sport. Katonás rendben zajlik minden: sorakozó, vigyázzállás, vonulás szakasz alakzatban, edzés. De, ami ennél is fontosabb, az a közösség. A gyerekek együtt vannak, közösen étkeznek, ünneplik egymás születésnapját, nyáron sátoroznak, kirándulnak, jurtában alszanak. Ez a közösségi élmény szerintem ma már ritkaság, pedig nagyon sokat ad nekik.” – Adrián munkáját tehát koránt sem lehetne egyszerű sportegyesületi vezetőként definiálni, hiszen, ahogy ő mondta, a megyében számos kiváló egyesület és edző tevékenykedik a legkülönfélébb sportágakban, sokszor mégsem lehet őket nagybetűs Közösségének nevezni, hiszen az edzések után mindenki átöltözik és már mintha ott sem lettek volna, mindenki megy a saját dolgára, rosszabb esetben a telefon képernyőjén keresztül vissza a virtuális térbe. Ezzel szemben nála megölelik egymást a gyerekek érkezéskor és távozáskor, a nagyobbak segítik a kicsiket, a különböző feladatoknál pedig a teljesítőképesség fogalmát a sikerélmény váltja ki.
„Gyerekkorunkban nagyon sokat másztunk fára. Ha felnőttfejjel megkérdezem magamtól, hogy miért, nincs jobb válaszom rá, mint azért, mert ott volt. A hegymászók is azért küzdik fel magukat a hegyre, mert ott van előttük. A gyerekekkel van egy gyakorlatunk az erdőben, egy öreg diófára kell felmászni, a másik oldalán pedig leugrani. Az egyik kislány sokáig nem mert felmászni rá, félt, hogy leesik. Mégsem hagytuk neki, hogy kikerülje a fát, hanem segítséggel felmásztunk együtt. Az egész csapat bíztatta, amikor pedig sikerrel megcsinálta, mindenki csak neki tapsolt. Utána már ő kérte, hogy hadd menjen még egy kört. Egyszerű történet, de benne van minden, amit én a munkám gyümölcsének gondolok. Sok gyermek korlátokkal érkezik ide, de együtt ledöntjük ezeket, utána pedig végtelenül boldogok. És ez nem csak a fizikai teljesítményekre igaz.”
Adrián ezt a mentalitást negyven éves sportmúltjából hozza magával, valamint a katonaságnál eltöltött éveiből, ahol kiképzőként foglalkoztatták és őrmesterként szerelt le. A Litéren felépített közössége viszont sokkal inkább a véletlenek összjátékának köszönhető.
Sok évvel ezelőtt a kisfia állt elő azzal az ötlettel, hogy szeretne íjászkodni. Adrián ekkor vásárolta meg első íjait és kezdte el saját magát is képezni. Nemcsak technikáját trenírozta, hanem tudását is az ősmagyarok művészettel felérő harcmodorából. A litéri udvar mellett pedig egyre több fürkésző tekintet jelent meg, amikor gyakoroltak. Aztán jöttek a kérdések, hogy kipróbálhatják-e ők is. Adrián nem utasított vissza senkit. Ez volt a mostani közösségének a szárba szökkenése, még ha akkor nem is látta még. Eközben eljutott Kassai Lajoshoz is, a lovasíjászat világhírű magyar képviselőjéhez, akinek a tanításai alapján dolgozik Adrián is, meghonosítva a módszerét és mentalitását a Bakony tövében.
Ahogy viszont Kassaihoz sem magától értetődő, hogy valaki bekerülhet, Adrián is támaszt feltételeket, hogy ki léphet be az ő közösségükbe. Viszont ezt is úgy alakította ki, hogy valójában a gyermek döntése legyen. Nyolc éves kortól körülbelül középiskola második évfolyamáig vannak tanítványai.
„Általában a szülő keres meg először, hogy szeretné, ha a gyermeke hozzánk csatlakozhatna, mert korábban már valahol ügyesen lőtt íjjal. Nem árulok zsákbamacskát, elmondom mindig, hogy mi itt nem csak íjászkodunk. Keményen sportolunk, öt-tíz kilométereket futunk, labdás feladataink is vannak, valamint szabályos fekvőtámaszokat csinálunk. Ha ez nem tántorítja el őket, akkor megkérem őket, hogy három edzésre jöjjön el a gyermek, a szülő viszont nem maradhat itt. Meg kell tapasztalni a gyermeknek, hogy itt csak ő van és a csapat. Ha ezután is tetszik neki, akkor következik egy tízállomásos fizikai teszt. Kisarkítva, én itt megpróbálom elvenni a kedvüket, megkeresni a holtpontokat, mert, ha azokat átugorják, akkor kiváló harcosok lesznek, a szó nemes értelmében.”
A nemes harcosságot pedig alá is lehetne húzni ebben az esetben és semmiképpen sem az erőszakosságra kiélezve. Adrián nem is titkolhatná, hogy milyen közel áll hozzá a történelem, főleg a honfoglalás kora és az azt követő dicsőséges évszázadok. Mégis, szerinte a magyar történelemtanításban nem ezekre helyezik a hangsúlyt, hanem az elvesztett háborúkra és amikor idegen hatalmak elnyomásában létezett Magyarország. Viszont ezen is lehetne változtatni – sok beszélgetéssel, tanítással.
„A pozsonyi csatában a magyarok rommá verték a kor legmodernebb haderejét. Ebben az időben több, mint 40 győztes hadjáratunk volt. Az iskolában mégsem ezeket tanítják elsősorban, hanem azokat a sorsfordító eseményeket, amikből vesztes félként jöttünk ki. Nézzük meg az Egyesült Államokat, vagy Európából például a francia történelemoktatást! Ott a győzelmekre hegyezik ki a saját történelmüket. Én is erre szeretném tanítani a gyerekeket. A győzelemre.”
„Sagittis hungarorum libera nos domine”, azaz „a magyarok nyilaitól ment meg Uram minket!” Ez az ima uralta Európát, amikor megjelentek őseink és amit Adrián is mindig emleget a gyerekeknek. Sőt, a kezükbe is adja azokat az íjakat, legalábbis az azokkal szinte megegyező, modernebb változatot, amit Árpád korában is használtak őseink.
„Ezek az íjak akár nyolcvan méterről is átütötték a páncélt, ha valaki kellően meg tudta feszíteni. Őseink pedig mindezt a lovon vágtatva tették. A magyarok nyila a kor csodafegyvere volt. Egy évig tartott, mire elkészült egy fegyver szaruból, fából, csontlemezekből. Amikor pedig portyázni indultak más vidékekre, az íjakat nem hagyhatták el, nem maradhattak a harcmezőn. A magyarok titka volt a készítése, felépítése és használata is.”
Litéren Adrián felügyelete mellett ilyen íjakkal ismerkednek meg a fiatalok, a foglalkozást mégsem úgy kell elképzelni, mint egy szabályok nélküli kötetlen élménylövészetet. Megvannak azok a formációk, vezényszavak, dobjelzések, amikre csapatban lőnek, fegyelmezetten és pontosan a célra. Ezt szintén a magyar ősöktől kölcsönözte Adrián, most pedig a hagyományőrzés nemes célja érdekében továbbadja a tudást, valamint azokat az eszközöket, amiket az ősmagyaroknak a mindennapok során használtak.
Az ő hagyományőrző egyesületét mégsem úgy kell elképzelni, hogy kaftánt vesznek és díszes magyar motívumokkal ellátott tegezekből húzzák el a nyílvesszőket. Ez csupán külcsíny lenne, Adriánnak viszont fontosabbak a belső értékek.
A kettő viszont néha összekapcsolódik, például egy jurta köralakú falán belül és annak árnyékában.
„Gyerekkoromból a mai napig bennem élnek azok az élmények, amikor nagyapámmal a Szent György-hegyen feküdtünk a csillagos ég alatt, néztük a Göncölszekeret, ő pedig mesélt. Az életéről, a gyerekkoráról, a háborúról, mi pedig tátott szájjal hallgattuk. Azt hittem ez a saját élményem marad, de nem így lett. A csapatunknak van egy jurtája Sóly határában. Oda gyakran kijárunk edzeni, vagy nyáron sátorozni. Egy ilyen alkalommal történt meg, hogy a tábortűz mellett ültünk, a nagyok ölében a kicsik, mintha testvérek lennének, pedig nincs köztük vérségi kötelék. Én pedig meséltem és meséltem. Talán éjfél is elmúlt már, a gyerekek kókadoztak, de nem akartak aludni menni, hanem újabb és újabb történeteket kértek. És akkor eszembe jutott nagyapám. Most én csinálom azt, amit ő, az én felelősségem, hogy milyen értékeket adok át a fiataloknak, amik lehet, hogy egy életre elkísérik őket.”
A litéri telken mindig az jelzi, hogy Adriánék ott vannak, amikor ki van téve a magyar zászló és lobog a szélben. Mostanában pedig már akkor is megjelenik, amikor nemcsak gyerekek érkeznek, hanem felnőttek is. Mert azok az értékek, amiket Adrián kiemelt a magyar történelem kuszaságából, nem csak a gyermekek számára fontosak. Egy ősi nyíl, mint valami talizmán, a felnőttet is meg tudja érinteni. Adrián pedig nem szeret és nem is tud nemet mondani a megkeresésekre. Ugyanakkor továbbra is azt vallja és erre szeretne hangsúlyt fordítani, hogy elsősorban a jövő generációjának adja át a tudást.
Csapatával időről időre megjelenik különböző rendezvényeken. Hívják őket bemutatót tartani, a gyerekek pedig már egészen fiatal koruktól megtapasztalják azt is, milyen, amikor egy különleges képesség birtokában vannak, amit mások olykor tátott szájjal figyelnek. De egy ilyen bemutató még nem adja át az igazi élményt, legfeljebb meghívja rá az embereket, amit Adrián így foglalt össze:
„Nálunk az okostelefonok elbújnak a táska mélyén, nyáron a cipő is lekerül és mezítláb sportolunk, télen összebújva ülünk a tűz körül edzés után a szabad ég alatt, és jól érezzük magunkat a közösségben. Ez az igazi élet, de hogyha elszakadunk tőle, elvesztjük a gyökereinket, akkor megnézhetjük magunkat.”
Adrián csapatáról és a Litéri Hagyományőrző Íjász Egyeseületről a legfrissebb infókat közösségi média oldalukon lehet megtalálni.
