Számomra mostanság úgy tűnik, elfelejtettük, hogy a csönd nem feltétlenül, vagy nem minden esetben valaminek a hiánya. Sőt: a gondolatok hangos tere. Nem üres, csak nem zajos. Régen a csönd természetesebb volt: az emberek hallgatták az esőt, a tüzet, a város esti moraját. A csönd nem azt jelenti, hogy nincs mit mondani. Hanem azt, hogy végre hallgatunk valamire, ami fontos.
Persze nem szeretnék álszent lenni: nemcsak én kaptam magam azon, hogy furcsán néznek rám, ha nem nyomkodom a mobilomat üres percekben, de én bennem is támadtak furcsa gondolatok, amikor nemrég egy buszon ülő lány végig az ablakon bámult kifelé. Néztem a lányt, és nem értettem, mi olyan furcsa benne. Majd rájöttem: nincsen semmi eszköz a kezében, sem a fülében, ami kizökkentené az elméjét, a maga természetességében viszont elsőre igen furcsának tűnt. Hamar konstatáltam, hogy manapság nem megszokott az efféle látvány, noha gyakorta kerülök én is előítéletes pillantások kereszttüzébe, ha éppen csak bámészkodom.
A csönd az, ahol a mondanivaló megérik, ahol a döntés megszületik, ahol a valódi figyelem elkezdődik. Jó lenne, ha néha visszaengednénk az életünkbe. Nem nagy gesztusokkal – csak pár perc némasággal a reggeli kávé mellett, vagy azzal, hogy nem szólunk azonnal, ha más beszél.
Nyitókép: Pixabay.com
