Amikor egy keresztény szerzetes alig hallhatóan imát mormol a monostor egy félreeső zugában, valójában ugyanazt teszi, mint egy amerikai templomban a többségében színesbőrű emberekből álló kórus, amely színes ruhában táncolva, közösen énekelve és szinte extázisba esve teremti meg a fesztiválszerű hangulatot: imádkozik. Sokan tévesen gondolják, hogy imádkozni csak úgy lehet, ha elsuttogjuk a kanonizált imádságokat a Miatyánktól a Hiszekegyig. A keresztény hit azonban ennél sokkal tágabban értelmezi az imát. Imának számít minden olyan cselekedet vagy szó, amelyben az ember szándékosan Istenhez fordul: beszél hozzá, kommunikál vele, dicséri, kéri, vagy hálát ad neki. Az ima így nem csupán szavakból állhat, hanem lehet belső gondolat, meditáció, rituális szertartás és természetesen ének is. Ezáltal kulturális jelenséggé válik. Így pedig már nem is olyan meglepő, hogy az Európában megszokott gregorián énekek mellett a tengerentúlon kialakult egy olyan stílusirányzat az egyházi zenében, amely minden elemében elüt a többitől.
A gospel kialakulása nem a hagyományos zenei fejlődés része. A 17. századi Egyesült Államokban, a rabszolgatartás idején az Afrikából behurcolt embereket a telepesek elkezdték áttéríteni a keresztény hitre, ami néhány generáció alatt részben sikerült is. Eközben azonban sokan megtartották saját kultúrájukból eredő, könnyed zenei és mozgásos hagyományaikat. Így született meg a gospel, az Istent dicsőítő örömzene, amely jellegzetes bluesos hangzással, szabad színpadi mozgással és elementáris átéléssel párosul.
A gospel sokáig csak az afroamerikai közösségek istentiszteleteinek aláfestéseként volt ismert, valójában azonban a teljes 20. század amerikai zenéjét formálta. Számos ismert jazz-zenész gospelkórusokban kezdte pályafutását, majd a blues világába ültette át az ott szerzett tapasztalatokat. Jelentős hatással volt az amerikai soul, R&B és rock’n’roll fejlődésére is: Elvis Presley, Aretha Franklin és Ray Charles is gospelből merített inspirációt.
A mainstream popkultúrába mégsem zenei oldalról, hanem Hollywood felől érkezett meg. Whoopi Goldberg 1992-es Apácashow-ja szélesre tárta a keresztény afroamerikai közösségek templomainak ajtaját, és először mutatta be a nagyközönségnek azt a felemelő, energiával teli zenei világot, amely így helyet kaphatott az amerikai zenei stílusirányzatok sorában a jazz, a blues vagy éppen a country mellett.
A gospel neve az angol good news („jó hír”) kifejezésből ered, utalva a bibliai örömhírre. A csendes imádkozás helyett itt a kezek tapsra emelkednek, a lábak pedig ütemesen táncolnak. Az imádság és az efféle energikus zene elegye gyakran már-már extázisszerű hatást kelt. Több beszámoló szól arról – különösen olyanoktól, akik zenei szocializációjukban nem találkoztak a gospellel –, hogy egy ilyen koncert különleges spirituális élményt nyújt: egyszerre bensőségeset és közösségit. A gospel hallgatása után sok ember ösztönösen énekelni vagy táncolni kezd. Ez nemcsak zenei, hanem pszichológiai „energiaforrás” is, hiszen a hallgatók érzelmileg is részesévé válnak az előadásnak. Ennek egyik oka az improvizáció: a kórusok gyakran a közönség reakcióira építve változtatják vagy bővítik a repertoárt. A háromszoros Grammy-díjas énekesnő, Mahalia Jackson is számos alkalommal lépett fel gospelénekével Martin Luther King emberjogi megmozdulásain, segítve a mozgalom tagjainak lelkesítését.
Az Egyesült Államokban a gospelénekesek népszerűsége gyakran vetekszik a popzenészekével. Még tehetségkutató műsor is indult Sunday Best címmel, amely kifejezetten ebben a stílusban kereste a tehetségeket.
A gospelkórusok eredete azonban sokszor jóval mélyebb annál, mint ami egy televíziós showműsorból kirajzolódik. Az egyik legismertebb kórusvezető, Vincent Bohanan például nehezebb sorsú bronxi és brooklyni fiatalokból toborozta csapatát, akik számára a kórus új lehetőséget jelentett: az utcai élet helyett közösséget és új irányt kaptak.
Ez az új irány sok gospelkórust a Vatikánba is eljuttatott, személyesen a Szentatya elé. A katolikus egyház központjában ugyanis évek óta hagyomány, hogy a karácsonyi ünnepkör részeként, a decemberben Európában – az utóbbi időben Magyarországon is – turnézó kórusok vatikáni koncertjükkel zárják sorozatukat.
Közöttük volt David Bratton is, akinek nevéhez a modern gospel egyik legismertebb himnusza, az Every Praise fűződik. A dal egy egyszerű sorral indult, és mára a világ több mint harminc országában csendül fel istentiszteleteken, tizenöt nyelven.
„Egy korai hajnalon, amikor New York még félálomban pihent, megszólalt egy hang – nem kívülről, hanem belülről. A dalaim valójában Isten és köztem zajló beszélgetések” – mesélte magazinunknak Bratton. – „Ő adja nekem a dallamokat kora reggel vagy épp a templomban. Én csak megpróbálom megalkotni azt a hangzást, amit ő a szívembe ültetett.”
Az Every Praise valódi súlya nem a díjakban mérhető – bár több mint huszonhat héten át vezette a Billboard Gospel Airplay listáját – hanem abban, hogy volt olyan eset is, amikor is mintha egy földöntúli csodának lett volna az aláfestő zenéje. 2014-ben a világsajtó is beszámolt róla, hogy egy elrabolt kisfiú, Willie Myrick az Every Praise-t énekelte kitartóan, újra és újra, míg fogvatartója végül el nem engedte. „Isten dicsérete szó szerint szabaddá tette őt” – fogalmazott a dal szerzője.
Bratton magazinunk hasábjain keresztül is üzent azoknak, akik most kezdenek ismerkedni a gospellel: „Azt üzenem az új közönségnek, hogy hallgassanak a zene üzeneteire, és találják meg azt, amely igazán megérinti őket. A gospel dalokat a Biblia befolyásolja, és Isten tükörképei. Engedjék, hogy a zene segítsen, gyógyítson és egy jobb helyre emeljen!”
