Az Érkezés mindkét filmes sztereotípiának ellentmond. A 2016-ban Amy Adams, Jeremy Renner és Forest Whitaker szereplésével elkészített filmet Ted Chiang, Életed története című novellája ihlette és Denis Villeneuve vitte vászonra. A kanadai filmrendező pedig úgy nyúlt hozzá az elsőre talán klisésnek látszó alaptörténethez – megérkeznek az ufók a Földre és senki nem tudja, hogy miért – hogy az a nézőben zsigeri szinten indítja be az átélés élményét. Egymásnak ellentmondó híradások bejátszása, feszült emberek, két összekoccanó autó a parkolóban mind-mind olyan természetesen hatnak, mintha a valóságban történt volna meg, hogy egytucat idegen objektum jelent meg a Föld különböző pontjain, amire mindenki csak keresi a válaszokat.
Az Érkezés története ezután fordul rá arra a pályára, ami kiemeli a többi földönkívüliekkel foglalkozó film közül. Ugyanis a főszereplője nem egy leszerelt haditengerész, akit a kormány visszahív, hogy mentse meg az emberiséget, hanem egy nyelvész professzor, aki azt a feladatot kapja, hogy fejtse meg az idegenek nyelvét.
Ugyanis a kapcsolatfelvétel megtörtént. És nem lézerágyúkkal adták az emberiség tudomására jöttük okát, hanem egy furcsa, köralakú írásjelekből álló kódnyelvvel.
Azt is szokták mondani, hogy az Érkezés olyan, mint a Függetlenség napja, csak gondolkodó embereknek. Ez pedig tetten érhető a vizuális megoldásokban is, ahol például az idegen faj képviselőit, a heptapodokat csupán egy üvegfal mögött, homályos ködben ábrázolják, testük pedig olyan, mint az űrhajójuk és a nyelvük – nem tudni hol kezdődik és hol ér véget, hol van az arcuk és hol van a hátuk, mert ez nem is fontos. Filmbéli jelenlétük így még egy sci-fitől és fantasy-tól idegenkedő néző számára sem zavaró, hiszen ezek a lények többet nem tesznek hozzá a cselekmény bonyodalmához, mint hogy újra és újra felrajzolják a polipszerű csápjaikkal azokat az írásjeleket, amiket Dr. Louise Banks-nek (Amy Adams) meg kell fejtenie.
Ahogy a film egyik monológjában elhangzik, a mi írott nyelveinkkel ellentétben az ő írásuk szemaziografikus – a jelentést ábrázolja és nem a hangzást. A beszéddel ellentétben a logogram független az időtől, nincs eleje és vége. Ezt nemlineáris ortográfiának is szokták hívni. Hogy ezt megértsük emberként, képzeljük el, hogy egyszerre két kézzel írunk egy mondatot, elölről és hátulról. Előre kell tudnunk, hogy mely szavakat használjuk és mennyi helyet fogunk elfoglalni a papíron. A kérdés, hogy a heptapodok így is gondolkodnak-e?
Hogy ez utóbbi miért olyan fontos? Habár a film nem bonyolódik bele a szükségesnél mélyebben a különböző nyelvelméleti iskolákba, mégis rávilágít az egyik legérdekesebb elméletre, miszerint a nyelv nem csupán kommunikációs eszköz, hanem a gondolkodás kerete is. Ez a Sapir–Whorf-hipotézis, ami azt fejtegeti, a különböző nyelvek struktúrája és kifejezésmódjai másképpen formálhatják az azon beszélő, de főleg azon gondolkodó emberek világészlelését. Például, ha egy nyelvben több szó is van a hóra, míg egy másikban mindössze egyetlen kifejezés létezik rá, akkor ennek hatására az első nyelvet beszélő érzékenyebb lehet a hó különböző formáira.
Az Érkezésben viszont a heptapodok nyelve ennél jóval mélyebb felismerést tartogat. Az időérzékelésre van hatással, ahol a múlt, a jelen és a jövő nem különül el egymástól, hanem egyszerre léteznek. Louise Banks erre jön rá, miközben saját elméjét is meg kell értenie, miután ő maga is elkezdett az ő nyelvükön gondolkodni, így pedig egyszerre vannak érzékelései a jelen mellett a múltból és a jövőből is.
Az idegen látogatók érkezésükkel tehát nem technológiát, hanem egy képességet adtak az emberek kezébe, hogy pontosan miért, az a film zárójelenetében kiderül.
