Néhány napja segítettem egy ismeretlen idős hölgynek. Az Agóránál a parkolóban szólított meg és a Jutasi úton kellett legyorsulni a másodperceket, hogy még éppen elérje az induló füredi buszjáratot.
Sikerült. A történet több izgalmat nem is tartogat.
Viszont volt egy mondata abban az alig kettő percben, amíg együtt utaztunk az autóban, miszerint ritka az ilyen jóindulat manapság.
Már miért lenne ritka? – gondolkodtam miután elköszöntünk. Nem akarom és nem is fogadom el, hogy rendkívüli dolog lenne a társadalmunkban, hogy ha tehetjük, ilyen egyszerű módon segítünk, akár egy ismeretlen embernek is, bármilyen ellentételezés nélkül.
De aztán tovább folytatva az elméleti társadalommérnökösködést, belegondoltam, amikor a pattanásig feszített közhangulatban tényleg az „ember embernek a farkasa” nem pusztán egy szólás-mondás, hanem, mint a bioszféra vesz körül, akkor tényleg felértékelődnek az egyszerű pozitív gesztusok is.
Amikor fröcsög a szenny a kommentmezőben, amikor egy meg nem adott elsőbbségadásnál nagyobb figyelmet szentelünk az ütközés elkerülésénél arra, hogy még az autó szélvédőjén át is jól leolvasható legyen a szánkról a B A Z D M E G kifejezés, akkor a közgazdaságtan modelljei elkezdenek hatni az érzelmekre.
Mert inflálódni a rosszindulat is tud, nemcsak a forint. Ezzel együtt pedig a pozitív gesztusok értéke megnő az érzelmi tőzsdén, egy negatív beszólás, undok gesztus pedig egy temus zokni értékével lesz megegyező, bármennyire is nem annak szánta a küldője.
Itt a karácsony, az emocionális tőzsdén a pozitív részvények értéke talán még látványosabban megugrik.
