Enyedi Ildikó fiókjában már évek óta ott pihent az a történetvázlat, amelyre a Csendes barát épül. A rendező azzal a gondolattal játszik el, hogy a különböző élőlények mennyire más időskálán léteznek: a fák évszázadokon át növekednek csendben, miközben körülöttük emberi sorsok szálai fonódnak össze és a történelem nagyívű átalakulásai zajlanak.
A történet három idősíkon zajlik egy német egyetemen: a XX. század első éveiben először nyílik meg a lehetőség, hogy nők is részt vegyenek a felsőoktatásban, ebben a történetszálban egy fiatal lányt (Luna Wedler) követünk, aki egy férfiak uralta pályán próbál meg érvényesülni. A második szál a hetvenes években játszódik, ahol a hippimozgalom életfelfogásába jól illeszkedik az, hogy szereplőink visszatalálnak a természethez és felfedezik maguknak a növényvilágot. Végül a harmadik fejezet a covid idejére tehető, amikor egy Kínából érkezett professzor (Tony Leung Chiu-wai) a lezárások idején kettesben marad a kampuszon a mogorva karbantartóval, és mivel saját kutatásait nem tudja folytatni, figyelme az ablaka előtt álló ginkgo fára irányul.
A Ginkgo Baloba és Tony Leung Chiu-wai
A három történetszál párhuzamosan bomlik ki előttünk, a különböző évtizedekben zajló jelenetek időnként észrevétlenül folynak át egymásba, ami a növények vélt időérzékelését szimulálja (ezt a lámpásszerű tudatállapotot a film elején kissé szájbarágósan el is magyarázza az egyik szereplő). Az idősíkok követését azzal könnyíti meg számunkra a rendező, hogy a három történetet három különböző technikával rögzítették, így a látvány alapján mindig pontosan tudjuk, hol járunk éppen – még úgy is, hogy a helyszín és a díszletek gyakran pontosan ugyanazok.
A történet(ek) a magány körül forognak: látjuk, ahogy a századfordulón egy fiatal nő a társadalmi megszokásokkal szembefordulva próbál meg érvényesülni, miközben körülötte szinte kivétel nélkül mindenki kárörvendően szurkol a bukásának. Látjuk, ahogy a hetvenes években, a szexuális forradalmat követő időkben egy félszeg fiú (Enzo Brumm) a saját gátlásainak csapdájába ragad. És látjuk, hogyan hat a bezártság és az egyedüllét napjainkban. Mindeközben nemcsak az emberek magányosak: elhangzik a filmben, hogy az arborétumokra rendre csak egy-egy példányt ültetnek a ritka növényekből – ezek azonban társas lények, és minden bizonnyal borzasztó magányosak és depressziósak ezekben a kertekben. A depresszió ugyan költői túlzás, az azonban tudományosan bizonyított, hogy a fajtársak kapcsolódnak egymáshoz, élettani hatással vannak egymásra, így ha a megállapítás nem is pontos, de mindenesetre elgondolkodtató.
Luna Wedler
Enyedi Ildikónak saját bevallása szerint is az volt a legfontosabb célja, hogy gondolkodjunk, nézzünk kicsit más szemmel a minket körülvevő világra. Empátiára akar tanítani, és ez fontosabb, mint hogy beszélgetünk-e a cserepes muskátlival (egyébként érdemes, hiszen mint kiderült, a muskátlik jó fejek). Ha ugyanis kicsit nyitottabbak és megértőbbek tudunk lenni az annyira másként működő élőlényekkel, amilyenek a növények, akkor talán a mi elképzeléseinktől eltérően élő, gondolkodó emberek felé is könnyebben fordulunk oda.
Szerintem ezt a célt sikerült is elérni: nagyon élvezem azokat a beszélgetéseket, amik a film kapcsán kibontakoznak, számos olyan podcast adás készült (mint Kovács Gellért beszélgetése Dragomán Györggyel, vagy Friderikusz Sándor interjúja egy német biomérnökkel), amik mélyebben bemutatják az Enyedi által felvetett kérdéseket – már-már jobban élvezem ezeket, mint magát a filmet.
Enzo Brumm
Időnként ugyanis ellaposodnak a történések, és néha a szereplők teljesen valószerűtlenül viselkednek (értem, hogy az egyetemi karbantartó a covid idején fellángolt tudományellenességet testesíti meg, de olyan a világon nincs, hogy büntetlenül lehet egyetemi műszereket rongálni, miközben egy kutatót azért tiltanak el a munkájától, mert tai chi-val indítja a napot, és ez a németek szerint fura.)
Én sajnáltam azt is, hogy a főszereplőnek kikiáltott ginkgo fa valójában csak a napjainkban játszódó történetszálban kap aktív szerepet, a korábbi történetekben csak biodíszlet. Ezt a hiányt legalább a barátságos muskátli ellensúlyozza.
A Csendes barát tehát nem tökéletes, de nagyon szerethető film. Az pedig reményt keltő tapasztalás volt, hogy telt házas vetítéseken mutatnak be egy olyan alkotást, aminek jelentős részében növényeket látunk. Úgy tűnik, hogy még mindig képesek vagyunk lelassulni, és a Marvel-filmek minden pillanatban ezerrel pörgő adrenalin-cunamija nem vette el a kedvünket a mélyebb tartalmaktól.
Mozi után pedig irány az erdő!
