– Töredékek a
közoktatás teljességéből –
Bizonyára nem túlzás azt
állítani, diákjaink egy születőfélben lévő új világrend gyermekei. Még erősen
hatnak a tradicionálisan egységes világképű és kultúrájú társadalom értékei, a
multikulturális világ azonban már itt kopogtat az ablakon.
Gyermekeink eszmélődésére még a szülők által közvetített tradíciók jegyében került sor. A szülők szocializációja még éppen e többé-kevésbé egységes világkép, a modernitás uralma alatt – vagy éppen annak ellenében – teljesedett ki. Miközben az útkereső (sodródó?) magyar oktatásügy is egyre inkább a jobb híján posztmodernnek nevezett társadalom értékviszonyai közepette kénytelen keresni a jövőbe vezető hidakat.
Mi történt? – Megváltoztak a világ tér-idő koordinátái. Diákjaink számára kitágult, s egyszersmind összezsugorodott a világ. Ez azonban nem csak filozófiai értelemben tölti el őket szorongással. A lehetőségek hihetetlen mértékben megnövekedtek, ugyanakkor rájuk zuhant a választás felelőssége. Gondoljunk csak az egyre vastagodó pályaválasztási köteteket lapozgatókra, akik az utolsó pillanatban döntenek – szinte ötletszerűen. Miközben továbbtanulási lehetőségeik hatványozottan jobbak, mint az előttük járó generációké.
Középiskolás diákjaink ma már otthonosan mozognak Európa országaiban. Bárhol képesek eligazodni angolul s az internetes keresőprogramokkal bármilyen ismeretet könnyűszerrel megtalálnak.
Ma már nem gond hazaszólni tanácsért – mondjuk Londonból. Miközben: a világirodalom klasszikusait csak „fizikai és szellemi gyötrelmek árán” – a diákok saját szóhasználata! – képesek elolvasni.
Fiataljaink élethelyzeteiket hihetetlenül gyakorlatiasan, praktikusan képesek megoldani. Döntéseikben – szüleikkel, nagyszüleikkel ellentétben – eszmei, vallási megfontolások kevésbé játszanak szerepet.
A fogyasztói mentalitás. Miközben a diák a mindennapi életben a fogyasztói mentalitás ezerféle megnyilvánulásával találkozik, az iskola pedig egy „klasszikus”, kanonizált tudást közvetít. A kettő közötti távolság mintha növekedne. Képes lesz-e az iskola a kettő között hidakat építeni?
Az örömelv, a lebegés. A fogyasztói társadalmak gyakran az örömelvre, a lebegésre építenek. Olyan emberekre, aki reklámokkal jól manipulálhatók, akik funkcionálisan félanalfabéták, hiszen sohasem olvastak vagy írtak hosszabb szöveget. Aki számára csak a napi örömadag-mennyiség a fontos. Azt is minél kisebb erőfeszítés nélkül. S az ehhez szükséges anyagiakat is ügyeskedéssel, megszerezni.
A felszínesség. A média által közvetített tények gyakorta eltakarják előlünk a lényeget. Afféle virtuális valóságról szerzünk tudomást. Miközben a mélyebb dimenziók akár egy életre is rejtve maradhatnak. Egy médiavezérelt világban élünk, amelyben az újságíró-igazságok uralják a közvéleményt, holott jól tudjuk, hogy az általuk közvetített világ csak a felszín, az igazi okok – ha egyáltalán, céloz ezekre a média – gyakorta rejtve maradnak. Tud-e, akar-e ez ellen tenni az iskola?
A multinacionális cégek és az iskola. Milyen tudást képvisel az iskola – és milyent a multinacionális cégek. Igaz lenne-e, hogy a multik csak a praktikus tudást értékelik? Olyanokat, mint kommunikációs készség, nyelvismeret, kreativitás, életviteli ismeretek, polgári-civil kompetenciák. S ami ezeken kívül létezik, az többé-kevésbé szellemi luxus? Bizonyára a multik is jól tudják, hogy ezek csak az érem egyik oldalát alkotják, hiszen, ha egy új terméket, szolgáltatásokat akarnak meghonosítani a piacon, akkor a humaniórák világában is jártas kollegákkal könnyebben boldogulnak. Akik ki tudják találni, mire is van szükség egy adott társadalomban. S ha egy országban, egy gazdasági környezetben jók az etikai mutatók, ott a gazdaság is jobban teljesít. Az országjelentések nem véletlenül sorolnak bennünket a közepesen korrupt országok közé.
Az erkölcsi értékek. Az etikai ismeretek 7. és 11. osztályban való tanítása csak az első lépés. Tanítványaink etikai értékeinek megszilárdulásához az egész társadalomnak hozzá kell járulnia. Ne rögződjön bele fiataljainkba, hogy érvényesülni csak normaszegéssel lehet. Európa számos országában felértékelődtek az egyházi iskolák. Például a meglehetősen szekularizált Franciaországban, és nem feltétlenül a szülők megújuló vallásossága következtében. Egy értékhiányos, az évszázadok során kanonizálódott értékeket relativizáló világban ezek az iskolák mégiscsak szilárd értékeket kínálnak. (S ez itt nem a reklám helye!)
A példaképek nem klasszikus értékűek. Korunk hőse a vállalkozó, a lehetőségek csatornáin és résein ügyesen lavírozó politikus ember. Gyakran tapasztalhatjuk, diákjaink körében nem a szorgalmasan dolgozó polgár az ideál, hanem aki jól konvertálható diplomával, jó kapcsolati tőkével rendelkezik, s általuk válhat tulajdonossá – aki már nem feltétlenül munkájából él meg.
A tudásátadás modelljei konzervatívak. Iskolánk egyben gyakorlóiskola is. A hozzánk érkező diákok gyakorta az előadó típusú tanárt testesítik meg, s nem az együttműködő, együtt munkálkodó modellt. Még vizsgatanításon is előfordul – mindenfajta figyelmeztetés ellenére –, hogy a jelölt negyvenöt percből negyvenet „ural”, s csak néhány percet hagy a diákok egyéni megnyilvánulásaira.
Az alapkészségek hiánya. Terjedőben a funkcionális analfabétizmus. Gyermekeink egyre inkább egy képi világba érkeznek. Az általános iskola alsó tagozatában még ragyogóan olvasó gyermekek a középiskolás korukra nehezen olvasókká válnak. Az ok véleményem szerint nagyon egyszerű: a mindennapi életben nincs rá szükségük. A regényt felváltotta a videó, a televízió, az Internet. A mai középiskolások világában az igazán könyvolvasó maholnap kuriózummá válik.
A ránk zúduló információözön egyszerre áldás és átok. Tanítványaink az Internet révén hihetetlen gyorsan jutnak információkhoz, nem kell elfáradniuk a könyvtárba, s ott hosszasan keresgélni. Elég a keresőprogramba beütni az adott szót, s kész a házi feladat – vélik. Az érv: felgyorsult a világ, a sokféle teendő és lehetőség közepette nincs idő (és kedv) az információk könyvből való kikeresésére. Hány és hány tanár alapélménye, hogy a diák az Interneten talált anyagokat akarja házi feladat gyanánt beadni. A kevésbé szorgalmasabbja még a lemásolással sem akar bajlódni, s méltatlankodik, ha a tanár nem fogadja el a kinyomtatott anyagot, amelyhez ő egy betűt sem tett hozzá.
A 12. évfolyam fakultációján fordult elő, hogy a diákoktól Dsida Jenő költészetére vonatkozó anyagokat kértem, s az egyik leány közölte, hogy a költőre vonatkozóan szinte semmit sem talált az Interneten. Csupán azt, hogy létezik egy Dsida Jenő általános iskola...
Könyvtárosok a megmondhatói, hogy a tanulók nem igazán szeretnek keresni-kutatni a könyvek-folyóiratok világában. Kedvencük, az Internet nem szoktat elmélyült kutatásra, legalábbis „nem középiskolás fokon”. A könyvtárba fénymásolatokért rohangálnak. A kereső-kutató középiskolás diák egyre ritkább. Gyorsan tessék nekem adni valami könyvet erről vagy arról – hangzik gyakran részükről. Az információs társadalom nem tűri a lassúságot, a nem praktikus ismereteket.
A házi feladatok felolvastatása során úgyszintén gyakran tapasztalhatjuk: a mondatok üresen kopognak: nem megszenvedett gondolatok kristályai.
Egyik diákunk az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre a modern magyar filmművészetről írt dolgozatát bizony három-négy helyről ollózta össze. S a talált szövegeket változtatás nélkül illesztette össze. S amikor ezt szóvá tettük: – Honnan legyenek erről saját gondolataim! – csattant föl.
Rengeteg információ áll diákjaink rendelkezésre, de tudják-e használni őket? Megtanítja-e az iskola a tudás dzsungelében eligazodni őket? Avagy csak egy szűk sávban tájékozónak, esetleg ötletszerű válogatókká válnak, akik kedélyállapotuknak megfelelően szörföznek az Interneten.
Az elektromos pásztorok a terjedő funkcionális analfabétizmus legfőbb okai. Még a középiskolában is gyakran találkozhatunk súlyos olvasási-írásbeli készséghiánnyal küszködő diákkal, aki nehezen, akadozva olvas, s egy elfogadható házi feladat elkészítése is rendkívüli erőfeszítésébe kerül. Jómagam tanári munkám során inkább a média okozta hátrányokkal találkozom, mint előnyeivel.
Hiányzik a csoportmunka. Felerősödtek az individuális értékek. De az iskola is ezeket erőlteti. A diák egyedül jegyzetel, egyedül tanul, egyedül felel, egyedül ír dolgozatot. Óralátogatásaink során ritkán találkozhatunk csoportmunkával. Miközben a modern munkaerőpiac a csapatembereket preferálja. A társadalmi szolidaritás is jobban működhetne, ha már az iskolában erre szocializálódhatna a magyar társadalom.
A történelem terhe. Szárnyas szavaink szerint a történelem az élet tanítómestere. De a mai gyakorlatias világban felnövő ifjú hamar megérzi, hogy a sokfajta szituációra, amelyben részesül, nem ad konkrét receptet a történelem. Akkor meg csak felesleges megtanulni – hallom itt is, ott is a „gyakorlatias” véleményeket.
Mire jó a verselemzés? – teszik fel gyakran a kérdést diákjaink-ismerőseink. Versenytársadalomban élünk, ahol a rátermettség, a gyakorlatiasság, a rámenősség a praktikus ismeretek birtoklása az érték, s nem a humaniórák. Mire jó Balassit vagy Csokonait tanulni?
Csokonai életrajza kapcsán jegyezte meg egy jó képességű diákom: Tehát nem dolgozott, csak lógott. Akkor nem szimpatikus! – Sokszor idegen tőlük a balsorsú, „nyafogó” magyar költő, akinek napjaink egyik legfontosabb köznapi mércéjében, a sikerben sosem volt része.
Diákjaink a klasszikus művek világképével gyakran nem tudnak mit kezdeni. Jókai, Mikszáth, Móricz üzenetei számukra egy már igencsak archaikus világból érkeznek. És hamar megszületik a sarkos ítélet: Nyilas Misi élhetetlen alak, olyan, aki már kiveszett ebből a világból…
Önfejlesztő aktivitás. Miközben számos pedagógiai dokumentum szorgalmazza a lexikális tudás háttérbe szorulásának kívánalmát, a tankönyvek és szöveggyűjtemények mégis egyre vastagodnak. A teszt-dolgozatok is rendre a lexikális ismeretek kérik számon. Ebben a teszt-világban az önfejlesztésre, az önkifejezésre bizony kevés lehetőség nyílik, pedig…
A regionális kultúra. Oktatáspolitikánk helyes törekvése, hogy a helyi értékek kerüljenek be az iskolába. A történelem helyi eseményeiről, a település neves szülötteiről, a művelődéstörténet helyi vonatkozásairól valóban illik tudni. De vajon a pedagógus ismeri-e ezeket a helyi értékeket? Másrészt a praktikus diák hamar fölméri, hogy ezek az ismeretek a továbbtanulás szempontjából kevésbé fontosak.
A természetjárással kellene kezdeni. Gyermekeink egy urbanizációs kultúra foglyai és haszonélvezői. A technikai civilizáció eszközeivel jól tudnak élni, de a természetben gyakorta hiányzik belőlük az alázat. Nem hiába vallották az ókori kínaiak, hogy az embernevelést a természetjárással kell kezdeni. Mértéket, arányt, viszonylatokat ott kellene tanulni. Diákjaink csak elenyésző számban tagjai a természetjáró egyesületeknek, vagy a cserkészmozgalomnak.
A pedagógus pályamodell bevezetése. Véleményem szerint jelentős mértékben javítaná a pedagógusok a közérzetét egy bevezetendő pályamodell. A különböző kategóriákba való bekerülés komoly feltételekkel és annak megfelelő díjazással járna. S az ezeknek való megfelelés ösztönzőleg hatna a pedagógusok teljesítményére.
A hátrányos helyzetűek. Oktatási rendszerünk súlyos hiányossága, hogy nem készít fel a hátrányos helyzetűekkel való foglalkozásra. A magyar társadalomban növekszik a leszakadók rétegek száma, az ilyen-olyan hátrányokat megélők gyermekeivel való foglalkozásra mégsem igazán felkészült az oktatási rendszer. Legfeljebb elméletben, de a gyakorlati képzés útjában még számos próbakő áll.
A hiánytársadalom nem becsüli meg a pedagógust. Ahhoz, hogy a tanító-és tanárképző intézményekbe a legjobb képességű fiatalok kerüljenek, az a pálya presztizsének növelése nélkül elképzelhetetlen. Ennek persze elengedhetetlen feltétele a magyar társadalom polgárosodása, gazdagodása.
Gyermekeink eszmélődésére még a szülők által közvetített tradíciók jegyében került sor. A szülők szocializációja még éppen e többé-kevésbé egységes világkép, a modernitás uralma alatt – vagy éppen annak ellenében – teljesedett ki. Miközben az útkereső (sodródó?) magyar oktatásügy is egyre inkább a jobb híján posztmodernnek nevezett társadalom értékviszonyai közepette kénytelen keresni a jövőbe vezető hidakat.
Mi történt? – Megváltoztak a világ tér-idő koordinátái. Diákjaink számára kitágult, s egyszersmind összezsugorodott a világ. Ez azonban nem csak filozófiai értelemben tölti el őket szorongással. A lehetőségek hihetetlen mértékben megnövekedtek, ugyanakkor rájuk zuhant a választás felelőssége. Gondoljunk csak az egyre vastagodó pályaválasztási köteteket lapozgatókra, akik az utolsó pillanatban döntenek – szinte ötletszerűen. Miközben továbbtanulási lehetőségeik hatványozottan jobbak, mint az előttük járó generációké.
Középiskolás diákjaink ma már otthonosan mozognak Európa országaiban. Bárhol képesek eligazodni angolul s az internetes keresőprogramokkal bármilyen ismeretet könnyűszerrel megtalálnak.
Ma már nem gond hazaszólni tanácsért – mondjuk Londonból. Miközben: a világirodalom klasszikusait csak „fizikai és szellemi gyötrelmek árán” – a diákok saját szóhasználata! – képesek elolvasni.
Fiataljaink élethelyzeteiket hihetetlenül gyakorlatiasan, praktikusan képesek megoldani. Döntéseikben – szüleikkel, nagyszüleikkel ellentétben – eszmei, vallási megfontolások kevésbé játszanak szerepet.
*
A fogyasztói mentalitás. Miközben a diák a mindennapi életben a fogyasztói mentalitás ezerféle megnyilvánulásával találkozik, az iskola pedig egy „klasszikus”, kanonizált tudást közvetít. A kettő közötti távolság mintha növekedne. Képes lesz-e az iskola a kettő között hidakat építeni?
Az örömelv, a lebegés. A fogyasztói társadalmak gyakran az örömelvre, a lebegésre építenek. Olyan emberekre, aki reklámokkal jól manipulálhatók, akik funkcionálisan félanalfabéták, hiszen sohasem olvastak vagy írtak hosszabb szöveget. Aki számára csak a napi örömadag-mennyiség a fontos. Azt is minél kisebb erőfeszítés nélkül. S az ehhez szükséges anyagiakat is ügyeskedéssel, megszerezni.
A felszínesség. A média által közvetített tények gyakorta eltakarják előlünk a lényeget. Afféle virtuális valóságról szerzünk tudomást. Miközben a mélyebb dimenziók akár egy életre is rejtve maradhatnak. Egy médiavezérelt világban élünk, amelyben az újságíró-igazságok uralják a közvéleményt, holott jól tudjuk, hogy az általuk közvetített világ csak a felszín, az igazi okok – ha egyáltalán, céloz ezekre a média – gyakorta rejtve maradnak. Tud-e, akar-e ez ellen tenni az iskola?
A multinacionális cégek és az iskola. Milyen tudást képvisel az iskola – és milyent a multinacionális cégek. Igaz lenne-e, hogy a multik csak a praktikus tudást értékelik? Olyanokat, mint kommunikációs készség, nyelvismeret, kreativitás, életviteli ismeretek, polgári-civil kompetenciák. S ami ezeken kívül létezik, az többé-kevésbé szellemi luxus? Bizonyára a multik is jól tudják, hogy ezek csak az érem egyik oldalát alkotják, hiszen, ha egy új terméket, szolgáltatásokat akarnak meghonosítani a piacon, akkor a humaniórák világában is jártas kollegákkal könnyebben boldogulnak. Akik ki tudják találni, mire is van szükség egy adott társadalomban. S ha egy országban, egy gazdasági környezetben jók az etikai mutatók, ott a gazdaság is jobban teljesít. Az országjelentések nem véletlenül sorolnak bennünket a közepesen korrupt országok közé.
Az erkölcsi értékek. Az etikai ismeretek 7. és 11. osztályban való tanítása csak az első lépés. Tanítványaink etikai értékeinek megszilárdulásához az egész társadalomnak hozzá kell járulnia. Ne rögződjön bele fiataljainkba, hogy érvényesülni csak normaszegéssel lehet. Európa számos országában felértékelődtek az egyházi iskolák. Például a meglehetősen szekularizált Franciaországban, és nem feltétlenül a szülők megújuló vallásossága következtében. Egy értékhiányos, az évszázadok során kanonizálódott értékeket relativizáló világban ezek az iskolák mégiscsak szilárd értékeket kínálnak. (S ez itt nem a reklám helye!)
A példaképek nem klasszikus értékűek. Korunk hőse a vállalkozó, a lehetőségek csatornáin és résein ügyesen lavírozó politikus ember. Gyakran tapasztalhatjuk, diákjaink körében nem a szorgalmasan dolgozó polgár az ideál, hanem aki jól konvertálható diplomával, jó kapcsolati tőkével rendelkezik, s általuk válhat tulajdonossá – aki már nem feltétlenül munkájából él meg.
A tudásátadás modelljei konzervatívak. Iskolánk egyben gyakorlóiskola is. A hozzánk érkező diákok gyakorta az előadó típusú tanárt testesítik meg, s nem az együttműködő, együtt munkálkodó modellt. Még vizsgatanításon is előfordul – mindenfajta figyelmeztetés ellenére –, hogy a jelölt negyvenöt percből negyvenet „ural”, s csak néhány percet hagy a diákok egyéni megnyilvánulásaira.
Az alapkészségek hiánya. Terjedőben a funkcionális analfabétizmus. Gyermekeink egyre inkább egy képi világba érkeznek. Az általános iskola alsó tagozatában még ragyogóan olvasó gyermekek a középiskolás korukra nehezen olvasókká válnak. Az ok véleményem szerint nagyon egyszerű: a mindennapi életben nincs rá szükségük. A regényt felváltotta a videó, a televízió, az Internet. A mai középiskolások világában az igazán könyvolvasó maholnap kuriózummá válik.
A ránk zúduló információözön egyszerre áldás és átok. Tanítványaink az Internet révén hihetetlen gyorsan jutnak információkhoz, nem kell elfáradniuk a könyvtárba, s ott hosszasan keresgélni. Elég a keresőprogramba beütni az adott szót, s kész a házi feladat – vélik. Az érv: felgyorsult a világ, a sokféle teendő és lehetőség közepette nincs idő (és kedv) az információk könyvből való kikeresésére. Hány és hány tanár alapélménye, hogy a diák az Interneten talált anyagokat akarja házi feladat gyanánt beadni. A kevésbé szorgalmasabbja még a lemásolással sem akar bajlódni, s méltatlankodik, ha a tanár nem fogadja el a kinyomtatott anyagot, amelyhez ő egy betűt sem tett hozzá.
A 12. évfolyam fakultációján fordult elő, hogy a diákoktól Dsida Jenő költészetére vonatkozó anyagokat kértem, s az egyik leány közölte, hogy a költőre vonatkozóan szinte semmit sem talált az Interneten. Csupán azt, hogy létezik egy Dsida Jenő általános iskola...
Könyvtárosok a megmondhatói, hogy a tanulók nem igazán szeretnek keresni-kutatni a könyvek-folyóiratok világában. Kedvencük, az Internet nem szoktat elmélyült kutatásra, legalábbis „nem középiskolás fokon”. A könyvtárba fénymásolatokért rohangálnak. A kereső-kutató középiskolás diák egyre ritkább. Gyorsan tessék nekem adni valami könyvet erről vagy arról – hangzik gyakran részükről. Az információs társadalom nem tűri a lassúságot, a nem praktikus ismereteket.
A házi feladatok felolvastatása során úgyszintén gyakran tapasztalhatjuk: a mondatok üresen kopognak: nem megszenvedett gondolatok kristályai.
Egyik diákunk az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyre a modern magyar filmművészetről írt dolgozatát bizony három-négy helyről ollózta össze. S a talált szövegeket változtatás nélkül illesztette össze. S amikor ezt szóvá tettük: – Honnan legyenek erről saját gondolataim! – csattant föl.
Rengeteg információ áll diákjaink rendelkezésre, de tudják-e használni őket? Megtanítja-e az iskola a tudás dzsungelében eligazodni őket? Avagy csak egy szűk sávban tájékozónak, esetleg ötletszerű válogatókká válnak, akik kedélyállapotuknak megfelelően szörföznek az Interneten.
Az elektromos pásztorok a terjedő funkcionális analfabétizmus legfőbb okai. Még a középiskolában is gyakran találkozhatunk súlyos olvasási-írásbeli készséghiánnyal küszködő diákkal, aki nehezen, akadozva olvas, s egy elfogadható házi feladat elkészítése is rendkívüli erőfeszítésébe kerül. Jómagam tanári munkám során inkább a média okozta hátrányokkal találkozom, mint előnyeivel.
Hiányzik a csoportmunka. Felerősödtek az individuális értékek. De az iskola is ezeket erőlteti. A diák egyedül jegyzetel, egyedül tanul, egyedül felel, egyedül ír dolgozatot. Óralátogatásaink során ritkán találkozhatunk csoportmunkával. Miközben a modern munkaerőpiac a csapatembereket preferálja. A társadalmi szolidaritás is jobban működhetne, ha már az iskolában erre szocializálódhatna a magyar társadalom.
A történelem terhe. Szárnyas szavaink szerint a történelem az élet tanítómestere. De a mai gyakorlatias világban felnövő ifjú hamar megérzi, hogy a sokfajta szituációra, amelyben részesül, nem ad konkrét receptet a történelem. Akkor meg csak felesleges megtanulni – hallom itt is, ott is a „gyakorlatias” véleményeket.
Mire jó a verselemzés? – teszik fel gyakran a kérdést diákjaink-ismerőseink. Versenytársadalomban élünk, ahol a rátermettség, a gyakorlatiasság, a rámenősség a praktikus ismeretek birtoklása az érték, s nem a humaniórák. Mire jó Balassit vagy Csokonait tanulni?
Csokonai életrajza kapcsán jegyezte meg egy jó képességű diákom: Tehát nem dolgozott, csak lógott. Akkor nem szimpatikus! – Sokszor idegen tőlük a balsorsú, „nyafogó” magyar költő, akinek napjaink egyik legfontosabb köznapi mércéjében, a sikerben sosem volt része.
Diákjaink a klasszikus művek világképével gyakran nem tudnak mit kezdeni. Jókai, Mikszáth, Móricz üzenetei számukra egy már igencsak archaikus világból érkeznek. És hamar megszületik a sarkos ítélet: Nyilas Misi élhetetlen alak, olyan, aki már kiveszett ebből a világból…
Önfejlesztő aktivitás. Miközben számos pedagógiai dokumentum szorgalmazza a lexikális tudás háttérbe szorulásának kívánalmát, a tankönyvek és szöveggyűjtemények mégis egyre vastagodnak. A teszt-dolgozatok is rendre a lexikális ismeretek kérik számon. Ebben a teszt-világban az önfejlesztésre, az önkifejezésre bizony kevés lehetőség nyílik, pedig…
A regionális kultúra. Oktatáspolitikánk helyes törekvése, hogy a helyi értékek kerüljenek be az iskolába. A történelem helyi eseményeiről, a település neves szülötteiről, a művelődéstörténet helyi vonatkozásairól valóban illik tudni. De vajon a pedagógus ismeri-e ezeket a helyi értékeket? Másrészt a praktikus diák hamar fölméri, hogy ezek az ismeretek a továbbtanulás szempontjából kevésbé fontosak.
A természetjárással kellene kezdeni. Gyermekeink egy urbanizációs kultúra foglyai és haszonélvezői. A technikai civilizáció eszközeivel jól tudnak élni, de a természetben gyakorta hiányzik belőlük az alázat. Nem hiába vallották az ókori kínaiak, hogy az embernevelést a természetjárással kell kezdeni. Mértéket, arányt, viszonylatokat ott kellene tanulni. Diákjaink csak elenyésző számban tagjai a természetjáró egyesületeknek, vagy a cserkészmozgalomnak.
A pedagógus pályamodell bevezetése. Véleményem szerint jelentős mértékben javítaná a pedagógusok a közérzetét egy bevezetendő pályamodell. A különböző kategóriákba való bekerülés komoly feltételekkel és annak megfelelő díjazással járna. S az ezeknek való megfelelés ösztönzőleg hatna a pedagógusok teljesítményére.
A hátrányos helyzetűek. Oktatási rendszerünk súlyos hiányossága, hogy nem készít fel a hátrányos helyzetűekkel való foglalkozásra. A magyar társadalomban növekszik a leszakadók rétegek száma, az ilyen-olyan hátrányokat megélők gyermekeivel való foglalkozásra mégsem igazán felkészült az oktatási rendszer. Legfeljebb elméletben, de a gyakorlati képzés útjában még számos próbakő áll.
A hiánytársadalom nem becsüli meg a pedagógust. Ahhoz, hogy a tanító-és tanárképző intézményekbe a legjobb képességű fiatalok kerüljenek, az a pálya presztizsének növelése nélkül elképzelhetetlen. Ennek persze elengedhetetlen feltétele a magyar társadalom polgárosodása, gazdagodása.
