Kamaszkorom óta mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik abszolút fesztelenül, nyitottan és bizalommal tudnak embertársaik felé fordulni, és akár egy vadidegennel is beszélgetésbe bonyolódni. Akikben nem az előítéletek munkálkodnak, hanem a kíváncsiság, hogy minél több embert ismerjenek meg – s hiszem, ezáltal a világ igazi arcát is.
Gyakran halljuk, hogy mi magyarok meglehetősen zárkózott nemzet vagyunk, és bár erre valószínűleg a nagy többség sértetten kapja fel a fejét, a bélyeget pedig egyébként az olyan fejlett országokra is rányomták már, mint Dánia vagy Németország, lássuk be, van benne igazság. Ha más egyebet ne említsek példaként, az mindenképp beszédes, hogy a vonatra vagy a buszra felszállva az első dolgunk bedugni a fülünket és zenével eltompítani a külvilágot, délután öt után pedig jóformán elnéptelenednek az utcák.
S miközben egyre inkább magunkba zárkózunk, egyre jobban elmagányosodunk, az ördögi körben mozogva pedig nemcsak a félelem és a szorongás növekszik, de a közöny is. Szó nélkül elmegyünk a földön reszkető férfi mellett, mert azt hisszük, csak egy részeg hajléktalan, pedig talán egy epilepsziás roham miatt esett össze, kerüljük a másik tekintetét, nehogy hozzánk szóljon, és ahelyett, hogy össztársadalmi szinten összefognánk, a saját kis problémáinkra koncentrálunk.
Pedig a változás szikrájának belobbantásához meglehet, elég lenne annyi, hogy elkezdünk beszélgetni egy ismeretlennel: vonaton, a buszmegállóban, a sarki közértben a pultossal, fesztiválon egy kedves külföldivel. Valójában ugyanis ezek a látszólag semmitmondó, lényegtelen beszélgetések komoly jelentőséggel bírnak – ahogy arra Kio Stark is kitér TED előadásában. Azt jelzik a másik felé, hogy „Látom, itt vagy.”
„Rengeteg társadalomban gyerekként azt nevelik belénk, hogy óvakodjunk az idegenektől, mert veszélyesek. Ez a gondolat viszont csak általános bizalmatlanságot szül, holott a legtöbb idegen nem veszélyes. Persze rengeteg a nem jó szándékú ember, de ahelyett, hogy félelemre neveljük a gyermekeinket, fontosabb lenne, ha megtanulnának a megérzéseikre hallgatni” – mondja Stark, aki szerint két előnye is van, ha szívélyesek vagyunk az idegenekkel. Egyrészt onnantól kezdve, hogy valaki nem idegenként tekint rád, hanem egy komplett személyiségként, más is így tesz, másrészt ezek a rövid csevejek is képesek meghittséget teremteni, ergo jó érzéssel töltenek el. Magyarán – és ezt már én teszem hozzá – a jó érzést jó élményként könyveljük el, az pedig bizonyított, hogy az önbizalmunk épp a sikerélményekre épül.
De természetesen nem csak az önbizalomról és a jó érzésről van szó, hogy kapcsolódni tudtunk egy másik emberhez, és ha csak rövid időre is, de szabadon feloldódhattunk, hanem az előítéletek lerombolásáról is. Gondoljunk csak a nagy sikerű Humans of New York kezdeményezésre, vagy a hazai kistestvérére, a Humans of Budapestre/Budapest Katalógusra: a fotók és az emberi sorsok párosa megmutatta, hogy esetenként a zord vagy egész egyszerűen más külső mögött mi rejtőzik – akár egy olyan személy, akire barátunkként is tekinthetnénk.
Látlak – tényleg csak ennyiről van szó, és mégsem. Csányi Vilmos etológus mondta egy interjúban, hogy korunk legfőbb baja az, hogy egyedül vagyunk. Sokkal inkább individuumokként működünk, mint közösségként, és „ezért nem tudunk közösség szinten tevékenykedni Magyarországon. Mindenki egyénileg szeretné ugyanazt, de nem tudnak összefogni.”
Humans of Budapest
Persze nem állítom, hogy a közértes néninek mondott bók, egy mosoly az utcán szembesétáló idegennek vagy egy idős bácsival folytatott beszélgetés a vonaton fogja megváltani a világot, de igenis közelebb hozza az embereket, és építőköve lehet a nagyobb jónak.
