A királynék városába „költözött” kosárlabdaláznak tudható be, hogy az aranyrangadón telt ház előtt indult útjára a labda; régen voltak ilyen sokan a Vetési gimnázium tornatermében. A helyi szurkolóknak járt is a kalaplengetés, mert pompás hangulatot teremtettek a katlanba, más kérdés, hogy a lélektanilag fontos első találkozó elején – a kiváltképp a középjátékosaival operált – vendégek mit sem törődtek a nézőtéri körítéssel (1-5). Ha fáziskéséssel is, de kisvártatva a mieink is felvették az üzemi hőfokot, Nebojsa Pavlovic állt a serege élére, gondolván arra is, hogy pótolja az egy mérkőzésre eltiltott, a kispadon „fészkelődött” Körtélyesit (7-7). Ebben az időszakban fej-fej mellett haladtak a felek, pedig a nyugati-első spílerei szemmel láthatóan idegesek voltak, nehezen kezelték a fináléval járó szituációkat (10-10). A téttel, a feljutás reményével járó feszültség számlájára írható, hogy sok dobás maradt ki, a küzdelemre viszont nem lehetett panasz (14-16). Folyton az üres helyzeteket megtaláló vendégeknél volt az előny, az óriási szívvel harcolt hazaiak elszántsággal kompenzálták a főként a palánk alatt hiányzott kilókat és centiket (18-18). Hegedűs Attiláék a vezetést is átvehették volna, de mert egyrészt nehezen bírtak a másik oldal magas embereivel, másrészt nem tudtak megnyugodni, a hibák – elsősorban az eladott labdák – erőteljesebben köszöntek vissza az eredményjelző-táblán (18-23).
Az ellenfél később feljebb tolta a védelmét, ami nem ízlett a személyi hibákat szorgosan gyűjtögetett HOYA-mezeseknek (21-28), ám erre ők is hasonló választ léptek: szigorúbbá tették a hátsó alakzatukat (26-28). A cívis városiak ragaszkodtak a jól működött dolgaikhoz, az ex-veszprémi Farkas Attila és Szabó Miklós termelte a pontokat és szedte a lepattanókat, de akkortájt mifelénk is mindenki együtt élt a játékkal, igaz, a képzeletbeli szekeret leginkább a bosnyák légiósunk tolta (29-32). Ezután a vendégek ritmust váltottak, bár ebben az is szerepet játszott, hogy Kálló Nándorékon a fáradtság jelei mutatkoztak (29-39). A rivális megvalósította az elképzeléseit, végigvitték a játékelemeiket, a hazaiak mintha nehezen viselték volna a pszichés nyomást (34-44). Az akarással nem volt gond, csakhogy ebben a negyedben a külső és a belső dobásaik sem ültek, így a fele annyi faultnál járt debreceniek – akik a dolgokat előzetesen is rövidre akarták zárni – egyértelműen domináltak (34-50). Közben Mérész-edző hiába kért időt, gyaníthatóan azt kötötte a szerencsével is hadilábon állt tanítványai lelkére, amit a nagyszünetben, vagyishogy hátul legyenek keményebbek és koncentráljanak jobban, mert úgy taktikailag fegyelmezettebbé válhatnak.
A második félidő kezdetén a triplákat is szórt, végül harmincnégyes értékindexszel zárt Pavlovic úgy gondolta, hátára veszi a csapatát, de a ponttermelést illetően viszonylag egyedül maradt, a jobb kondícióval rendelkezett és prímán kettő-kettőzött vetélytárs szinte valamennyi feltámadást csírájában elfojtott (39-54). Később mégis azt lehetett érezni, hogy Kámán Tamásék megpróbálnak maguknak és a híveiknek megfelelni, védekezésben kezdték megtartani a stabilitásukat, elől pedig megtalálni a tiszta helyzeteket (44-56). Hamarosan még közelebb értek (47-58), ám elég volt néhány furcsa bírói ítélet és a terheket egymás között jobban elosztott ellenfél ismét lábra kapott. Csak zárójelben: a veszprémiek a play-offban egyszer sem kaptak hazai pályát, talán ennél is furcsább, hogy a sípmesterek a döntéseikkel általában a riválisoknak kedveztek – az ide is, oda is fújható pillanatokban (…a sorainkból öten fejezték be a meccset négy személyi hibával). Simon Lászlóék alighanem fizikálisan és fejben sem voltak úgy a pályán, mint ahogy azt egy ilyen csúcstalálkozó megkövetelné, a megingásaik következtében egyre több gyorsindítást engedtek a DEAC-nak (49-64). Persze az igazsághoz tartozik, hogy a másik oldalon több nyerő ember akadt, s valljuk be: kollektívabban is pattogtattak – így érvényesítvén a tudásbeli fölényüket (53-70).
Tizenhét pontos vendégvezetésről indult a záró felvonás, ám az addig temérdek gikszert vétett és kedvetlennek tűnt hazaiak hirtelen megrázták magukat és repesztettek egy kilenc–nullás rohamot (62-70). Végre volt ritmusa a támadásaiknak, ha csak rövid időre is, de a szebbik arcukat mutatták. A feladatot ugyanakkor nem sikerült megoldaniuk, hiszen ahelyett, hogy lendületbe jöttek – vagy maradtak – volna, az erejüket és az önbizalmukat vesztve elkezdtek kapkodni és rossz döntéseket hozni (65-75). A kétmeccses döntőre készült Jahmal Jonesék az összecsapás hátralévő részében alig akartak rontani, világossá vált: a jobb formájuknak köszönhetően elveszik a fejben újra tompának tűnt, összesen tizennyolc labdát eladott helyi kedvencek pályaelőnyét (67-83). A végére sajnos szétesett a bakonyiak játéka, így nemhogy közelebb jönni nem tudtak a DEAC-hoz, az utolsó sípszóra alakult ki a legnagyobb különbség.
Kosárlabda NB I/B, döntő, 1. mérkőzés:
HOYA-Pannon Egyetem Veszprém–Debreceni EAC 71-92 (21-25, 15-25, 17-20, 18-22)
Veszprém, 500 néző. Vezette: Farkas, Söjtöry, Kovács.
Veszprém: Helmeczi 11/3, Kálló 2, Kámán 13, Pavlovic 27/12, Hegedűs 13/3. Csere: Jilling 3/3, Simon 2. Vezetőedző: Mérész Csaba.
Debrecen: Jones 16, Velkey 8/3, Molnár 17, Farkas 16, Szabó 22/3. Csere: Kósa 2, Opre 3, Varga, Erdei 5/3, Pék, Kovács, Lajsz 3. Vezetőedző: Berényi Sándor.
Edzői értékelés
Mérész Csaba: – Sajnos többször is kapkodva és bátortalanul muzsikáltunk, így pedig képtelenség tartani a lépést egy olyan erős ellenféllel, mint a Debrecen. Ám siránkozásra nincs időnk, ráadásul a szurkolóink sem ezt várják tőlünk. Remélhetőleg tanulunk a ma elkövetett hibáinkból, ugyanis szeretném azt hinni, hogy ez a párharc még nincs lefutva.
