Szokták mondani, hogy a lelkiismeret hangját éjsötétben hallja igazán az ember. Bevallom, az életünket jelenleg kőkeményen ostromló koronavírus-járvány miatt a minap, egyik éjjel hosszasan magamba néztem. Még csak a gondolata is annak, hogy elveszíthetem a szeretteimet, barátaimat átértékelésre ösztönzött.
Pont úgy, mint az üres polcok, a szürreális összegeken árult védőmaszkok, vagy akár az úszószemüvegben koccintó polgártársaim látványa. Más szóval: a félelem. Ami lássuk be, nem alaptalan: intézkedések intézkedéseket követtek a közelmúltban, és ha a szívünkre tesszük a kezünket, mindannyian pontosan tudjuk, hogy a többi országhoz hasonlóan kormányunk következő lépése a kijárási tilalom beiktatása lesz.
Igaz, nem vagyok pszichológus, sem terapeuta, de azon az estén amelyet az előbbiekben emlegettem, felvetődött bennem egy furcsa, de úgy gondolom, hogy korántsem látszólagos kérdés:
házasságtörők, mi lesz veletek?
Bizonyára ahogy nekem, úgy másoknak is akad a közeli ismerősök körében olyan férj, vagy éppen feleség, aki ha a semmit sem sejtő párja előtt jól is titkolja, szégyenszemre köztudott, hogy rendszeresen félrelép, azaz szeretőt tart.
Éppen ezért szeretnék hinni abban, hogy a sors által ránk mért csapásnak, a járvány miatt kialakult helyzetnek jó oldala is lehet az emberekre nézve a közeljövőben. Szeretném hinni, hogy családi körben közelebb kerülhetünk egymáshoz, tisztázhatjuk sérelmeinket, magunkba nézhetünk.
Akik pedig valóban, tiszta szívből szeretik a párjukat, azoknak nem kívánok semmi mást a „házi őrizetre”, csak azt, hogy töltsék tartalmasan:
kilenc hónap múlva egy babát a fa alá, hiszen ez az élet valódi megkoronázása.
