Minden nap vasárnap
– a kijárási korlátozással járó csend nemcsak az utcákra fest hétköznaponként is hétvégi hangulatot, hanem például a VLS Veszprém labdarúgócsapatának jelenlegi otthonára, a Városi Stadionra is.
Öröm az ürömben, hogy pénteken két csinos gerelyhajítóhölgyön kívül még egy munkásemberbe, a focisták szertárosába, Nagy Zoltánba is belebotlottunk, aki jelenleg egymaga tartja a frontot.
Ideig-óriág tartottuk a – szigorúan másfél méteres – lépést fűnyírótraktorával, de hosszútávon sajnos jobb szintidőt produkált nálunk. Viccet félretéve, „Sitti bácsi” ahogy végzett a munkával, máris gondosan utat mutatott nekünk a szentélye irányába.
Ajtó kinyit, sapka azonnal lekerül.
Két éve, amikor Pető Tamás hívására elfogadtam a szertárosi munkát, az első dolgom az volt, hogy otthont, ékszerdobozt varázsoljak ebből a kis zugból. Nem megfeledkezve a veszprémi focicsapat örökös szertárosáról, Pusztai Károlyról sem. Akik belépnek ide hozzám, mindannyian megőrzik „Puszi bácsi” emlékét...
– kezdte a baráti beszélgetést egy visszaemlékezéssel Nagy Zoltán, mielőtt üdítővel és melegszendviccsel kínálta volna fotós kollégámat, valamint jómagamat.
Mára már van itt televízió, hűtőszekrény, de még pirító is. Így aki betéved Zoli bácsihoz, az éhes, vagy szomjas biztosan nem marad!
– folytatta kedvességgel.
Ahogy kollégámmal végigpillantottunk a mosószobát határoló falakon, rengeteget ereklyével találtuk szembe magunkat. Zászlók, sálak, mezek, fényképek. Zoltánt természetesen mindezekről is faggattuk.
Még annak idején, amikor a VFC USE-nél, illetve a területi utánpótlás-válogatottnál dolgoztam, ahogy jártuk Európát, a zászlók úgy sokasodtak a masszőrtáskámban. Számomra azóta is hatalmas eszmei értéket képviselnek, akár a zöld-fehér sálak, hiszen nem tagadom, a szívem abba az irányba húz. Nem megfeledkezve a mezekről sem: van itt olyan, amit személyesen a válogatott Lang Ádámtól, vagy éppen az egykor Olaszországban is légióskodó Novothny Somától kaptam.
Nagy Zoltán immár negyven esztendeje szolgálja a veszprémi futballtársadalmat.
1980-ban került a Bakony Vegyészhez játékosként, 1986-ban igazolt át a Veszprém Volánhoz. Ezt követően vonult be katonának. Vas megyében folytatta pályafutását, majd 2002-ben átállt a másik oldalra, játékvezetősködni kezdett.
Nagypályán NB III-as mérkőzéseket, míg futsalban élvonalbeli összecsapásokat is vezetett. Erről jutott eszünkbe az is, hogy a veszprémi futsalosokkal máig jó viszonyt ápol, ha kell, akkor bármikor beugrik segítségként masszőrködni.
Mivel én még voltam úttörő, most egy régi mondással élnék: ott segítek, ahol csak tudok. Tényleg mindenkivel jó, baráti viszonyt ápolok. Bármikor csörög a telefonom, szólnak, és már ott is vagyok!
Végezetül természetesen nem hagyhattuk ki a kérdést, miszerint honnan is ered a legendás név, a „Sittes”, ami mára már a jó öreg „Sitti bácsivá” finomodott.
Akkor most tiszta vizet öntök a pohárba: a becenévnek semmi köze a kóterhez! Mindig is csibész gyerek voltam, de azt is tudtam, hogy hol a határ. A nevet egy fiatalkori barátom, Priczel „Pufi” Zoltán ragasztotta rám anno. Hogyha Veszprémben megkérdezel valakit, tudja-e, ki az a Nagy Zoltán, akkor nem biztos, hogy igent fog felelni. Ha a „Sittesre” kérdezel rá, akkor viszont el is fog mosolyodni! Mondhatjuk azt, hogy országszerte így ismernek!
– árulta el Nagy Zoltán, aki zárásként még hozzátette:
„nagy-nagy köszönettel tartozom a feleségemnek, hogy jóvoltából három évvel ezelőtt sikerült eljutnom Madriba, ahol a Bernabéu Stadionban élőben láthattam játszani a királyi gárdát!”
