A rómaiak mindig feltűnnek a Dunántúl ókori történelmében, ez persze nem meglepő az egykori Pannonia provincia területén. És mint a birodalomban oly népszerű bortermelést, a mai Magyarország területén is hamar meghonosították ezt a tevékenységet. Kiváltképp a Badacsony környéke kedvezett a szőlőművelésnek, hiszen a vulkanikus talaj előnyeire már 2000 évvel ezelőtt is rájöttek.
A Római Birodalom szétesett, de a Balaton környékéről a bortermelés nem tűnt el, az Árpád-korban is folytatódott, igaz akkoriban inkább még az őseink nomád módszerei szerint, így borkultúráról még aligha beszélhetünk.
Az itteni szőlőültetvényekről korabeli oklevelekben is megemlékeznek, többek közt a tihanyi apátság 1055. évi alapítólevelében, bár csak érintőlegesen.
Hazánkban valamikor a XIII. században a betelepített francia-vallon származású telepesek lendítették fel a borkultúrát a magukkal hozott tudásnak és technológiának köszönhetően.
A magyar borok – főleg a dunai kereskedelmi útvonalak által – külföldön is kelendőek lettek, elsősorban a szerémi, a mai horvát és szerb területek boraira volt nagy kereslet, de a körforgásba bekapcsolódott a balatoni és somogyi borvidék is.
A Balaton környékéről főleg a badacsonyi bor, elsősorban a kéknyelű vált népszerűvé. A térség annyira népszerű volt a főurak között, hogy több nemes család még versengésbe is kezdett, hogy itt szerezzen birtokot a javában egyházi területek mellett.
Hiába a fejlődő ív, a nemzetközi versennyel a XIX. századra a magyarok nem tudták tartani a lépést, a nyugat-európai országok, és az Egyesült Államok is lekörözte hazánkat, olyannyira, hogy a tengerentúlról még importáltunk is borokat és új szőlőfajtákat.
Ezzel azonban nem csak új fajták honosultak meg nálunk, hanem egy eddig ismeretlen és pusztító betegség, a filoxéra, más néven szőlő gyökértetű is felütötte a fejét. Az apró élősködő a szőlő gyökerét vette célba, és nagyon hamar a tőke pusztulását hozta magával.
A Balaton környékén először 1878-ban jelent meg és olyan gyorsan terjedt el az északi-part ültetvényein, hogy pár év alatt Veszprém megye borterületeinek felét, Zala megyében pedig 2/3-át tette tönkre.
A pusztítás hatására több szőlőgazda és napszámos elvándorolt – volt, aki az USA-ig – de öngyilkosság is előfordult a kilátástalan küzdelemben a gazdák között.
A filoxéra északi-parti pusztítása sok szőlészt a Balaton homokos talajú déli partja felé vezérelt. Ezzel egy időben megjelentek új szőlők is, az úgynevezett direkt termő fajták, például az othello. Ezek a homokos talajnak köszönhetően ellenállóak voltak a filoxérának, azonban hamar kiderült, hogy a bogyóik úgynevezett pektint tartalmaznak, amely az erjedés során metilalkohollá alakul, ami nagy mennyiségben idegméreg hatású.
A tetszhalott állapotból a XX. század első felében kezdett el újra erőre kapni a borrégió. Igaz, ehhez az is kellett, hogy a termővidéket teljesen átalakítsák, a lankás dombokat legyalulták, teraszos termelést alakítottak ki és új ültetvényeket hoztak létre.
A nemzetközi trendek és a gourmet borkultúra népszerűsége miatt mára ismét reneszánszát éli a Balatoni borrégió, testet pedig főleg rizling és más fehérborok formájában ölt.
Magyarország bortermelő területei hét borrégióba tartoznak: Alföldi, Balaton, Eger, Észak-Dunántúli, Pannon, Soproni és Tokaj borrégió. Ezek kisebb borvidékeken, a Balaton borrégió esetében összesen hat földrajzilag elkülönített területen oszlanak el. Létezik egy harmadik kategória, a hegyközségek köre is, amelyekre a borvidékeket lehet tagolni. Amíg a borvidékeknek inkább marketing szerepe van, addig a borászok szerint a hegyközségek alapján lehet igazán meghatározni egy-egy bort. Például a Balatonfüred-Csopak borvidék két széle, Zánka és Csopak – bár egy borvidékbe tartoznak – adott esetben teljesen más ízvilágú borokat kínálnak. De talán pont ez adja meg az izgalmát ennek a sajátos tájegységnek.
A cikk eredetileg az Ecoport magazin 2020/1. számában jelent meg.
