– Szerkesztőasszony! Meghívhatjuk egy felesre? – szólt oda egy asztaltársaság a falusi kocsmában, ahol én a söntésből diktáltam a tudósításomat telefonon, R-beszélgetésre az MTI-nek és a Magyar Nemzetnek. Éppen Torgyán József tartott nagygyűlést vidéken, a helyi kultúrház telefonjánál pedig sorban álltak a rádiós, tv-s, népszabadságos kollégák. Én kicseleztem őket a kiskocsmával, bár közönségre nem számítottam. – Nem akar közénk jönni? – ez már egy kicsit borgőzös megjegyzés volt. Végül megegyeztünk, hogy a közös fröccsözés most elmarad, de a málnaszörpöt elfogadom. Hamarabb végeztem, mint a kollégáim, akiknek körében szabadalmaztattam a módszeremet, a kocsmárosok pedig ebben jó partnerek voltak, hiszen egy-egy ilyen hangos tudósítás csak emelte a helyszín népszerűségét. Ha közönség előtt egymás után tudósítottunk, akkor még minősítést is kaptunk. Mondván, a hölgy is ezt mondta az előbb… Akkor a nagy szakmai tapasztalattal rendelkező rádiós legenda, Horváth Gyula elmagyarázta a kocsma közönségének, hogy az újságírás egy szakma, megvannak a maga szabályai, nagy baj lenne, ha az egyik tudósító teljesen mást közölne tényként, mint a másik.
A vendéglők több esetben adtak helyet a pártok, a rendszerváltás vélt vagy valós vezetőinek. Mivel internet, mobiltelefon híján az újságírók sem dúskálhattak a háttérinformációkban, előfordult, hogy alaposan melléfogtunk. Balatonfüred jó hírű csárdájába invitált a meghívó, a Magyar Republikánus Párt vezetése tartott sajtótájékoztatót. Ünnepélyesen bejelentették, hogy a jövőben támogatják a Balaton partján nyaraló árva gyerekeket és ehhez az akcióhoz a vállalkozóktól is kérnek hozzájárulást. Ez akkor újdonságnak számított, már azért is, mert nem nagyon volt korábban magánvállalkozás a környéken. Másnap a füredi rendőrség faliújságján láttam viszont a Magyar Nemzetben megjelent cikkem, mellé kitűzve népszabadságos kollégám anyagát. A siker jó érzése futott át rajtam, hát igen, jól megírtuk mindketten, olyan „szem nem marad szárazon”- hatású írás született. Megkérdeztem az ügyeletes tisztet, aki kaján mosollyal csak annyit mondott: ezen röhög a fél magyar rendőrség. A pénzt valóban beszedte a vállalkozóktól a párt alelnöke, csak éppen védelmi pénz gyanánt. A pártvezért ugyanis Szlávy Bulcsúnak hívták, akivel nem ez volt az utolsó találkozásom. Bírósági tárgyalást kellett tudósítanom, amelynek vádlottja Szlávy volt. Ügyvédei kíséretében érkezett, cinikus mosollyal vonult végig a folyosón az újságírók előtt. – Csókolom, szerkesztőasszony, hogy van? – köszönt rám. A „Balaton császára” szerencsére nem csak engem üdvözölt külön az újságírók közül, de így is azt hittem, elnyel föld.
fotó: illusztráció (Pixabay.com)
Humoros, olykor szívmelengető régi történetek is előjöttek az első, második választási kampány idejéről. Régi pártok, kisgazdák és szociáldemokraták utódai nosztalgiáztak vagy a leszármazottaik igyekeztek visszanyúlni az elmúlt idők hagyományaihoz. Veszprémben és környékén is megalakult a Szociáldemokrata Párt. Nagyon fontosnak tartották, hogy hírük menjen az országba. Személyesen hívtak meg a rendezvényeikre, amelyeknek azonban csak kis része talált országos visszhangra, pedig mi igyekeztünk… Elmentem a rendezvényekre, amelyeket rendre késő este tartottak. Egyszer megjegyeztem, hogy bizony nem szívesen megyek be ilyenkor utána a sötét folyósokon át a szerkesztőségbe. Megígérték, hogy megoldják, mert nekik fontos, hogy az MTI- ott legyen. Abban reménykedtem, hogy ezek után majd inkább délután üléseznek és akkor én sem bolyongok az üres épületben, de nem ez történt. Ünnepélyesen közölték, hogy ezután, ha esti rendezvényük lesz, testőrt állítanak mellém, aki velem lesz egészen addig, amíg Budapestre felpötyögtetem a telex gépen a tudósításomat. Egy nagyon bátor fiatalember a kísérőm, mondták, aki egyébként az állatkertben dolgozik és napközben az oroszlánokat eteti. Ezek után mit lehetett tenni? Én végigültem az időnként heves szocdem vitákat, majd valamelyik rádiós szerkesztőnél kuncsorogtam, hogy legalább mondják be, hogy ez történt Veszprémben, mert a nosztalgiázó urak és hölgyek bizony megvárták az éjféli híreket… A köszönet nem maradt el. – Majd meglátja, hogy tőlünk is kap ajándékot – mondogatták, miközben engem a hideg rázott, hiszen a pártok árgus szemmel figyelték, hogy melyik újságíró melyik párthoz segítőkészebb. Lázálmaimban az egyik szocdemes öregúr, aki civilben hentes és órákig mesélt arról, ő hogyan pácolja a sertés combot, egyszer csak beállít a szerkesztőségbe fél sonkával… No, nekem csak az hiányozna! Szerencsére nem ez történt, annyira már ismertek, hogy ezzel nem is próbálkoztak. – Van egy tervünk – kezdték titokzatosan –, Évát beszöktetjük a budapesti elnökválasztó szocdem kongresszusra, ahová egyébként újságírót nem hívtak. Teljes haditervvel álltak elő, elmondták, kinek a kabátja takar majd el félig és ki zárkózik szorosan a másik oldalamhoz. Ennyi idő után bevallhatom, hogy ezt az ajándékot elfogadtam. Érdekes volt végignézni kívülállóként, hogy ki milyen szempontok szerint szavazott. Ruthner György vagy Petrasovits Anna. Egy jó fellépésű ügyvéd vagy egy hölgy, aki még a nevében is a nagy elődre, Kéthly Annára emlékeztetett. Győzött a nosztalgia és ebben kulcsszerepe volt a veszprémi csoportnak. A folytatást már ismerjük.
A New York Times szerkesztősége (Pixabay.com)
Szóval kalandos, olykor romantikus volt ez az első meg második kampány már csak azért is, mert a technika akkori állása miatt kényszerűen közelebb voltunk egymáshoz mi, újságírók és olykor az újságírók és a politikusok is. Emlékezetes és Horváth Balázs emberi kapcsolataira jellemző volt, ahogyan a veszprémi egyetem aulájában az országban először nyílt kiállítás Nagy Imre temetéséről. A fiam előző nap vette át diplomáját Budapesten az Újságíró Akadémia fotós szakán. A Hősök terén tartott ünnepségre pedig kivonult az egész végzős osztály, valamennyien fotóztak. Már ott felvetődött, hogy ilyen helyzet többet nem adódik, nemcsak a történelemben, hanem a fiatal fotósok életében sem. Megkeresték hát Horváth Balázst, hogy mit szól a terveikhez, segítene-e nekik összehozni a bemutatót. Napok alatt összegyűlt a teljes anyag az ország különböző szerkesztőségeiben dolgozó fiatal fotósoktól. Már csak válogatni kellett. Kiterítettük az összes fotót a szőnyegre és egyenként emeltük ki a legjobbakat. Horváth Balázst annyira lenyűgözte a fiatalok lelkesedése, hogy hajnalig ott segédkezett a válogatáson, ott térdelt velünk a szőnyegen, amíg össze nem állt a koncepció. A mai technikával ehhez egy-két óra elegendő lenne. Végül Horváth Balázs szervezte a kiállítást, ő hívta meg a megnyitó előadóit.
Hosszan sorolhatnánk negatív és pozitív példákat arról, hogy könnyebb-e manapság ebben az információdömpingben hitelesen tudósítani, én magam nem tudnám eldönteni. Tény, hogy több a kapaszkodó, olykor az egymásnak ellentmondó információ, az állítás és a cáfolat, de kevesebb a kézfogás, az empátia.
