Félteni persze nem kell a zenei óriást: a Financial Times jelentése szerint 2022 júniusában az előfizetők száma meghaladta a 188 milliót, a Spotify felhasználói pedig még ennél is többen vannak, 433 millióan.
A Guardian cikke szerint mégis vannak olyanok, akik köszönik szépen, nem kérnek többet a streaming szolgáltatóból, egész egyszerűen, mert az szerintük kinyírja a zenehallgatási élményt.
Az egyik megszólaló, Meg Lethem szerint nála ez a felismerés például akkor jött el, amikor egy reggel megfelelő zenét keresett saját napja beindításához, egyfajta személyes soundtracket, de semmit nem talált, ami passzolt volna a pillanathoz. Lethem számára megvilágosodásszerű volt a felismerés: mikor jutott el odáig, hogy a zenét egyszerűen kellékként, doppingszerként használja, ahelyett hogy maga a zene jelentené az élményt? Merthogy a kettő között óriási különbség van: egészen más az, amikor elindítunk egy számot a futásunkhoz, hogy az ütem hatására jobban teljesítsünk, meg amikor meghallunk egy dalt és az agyunkat eldobjuk, annyira jó, és táncolunk és ugrálunk és őrülten léggitározunk rá vagy éppen potyognak a könnyeink.
Fotó: sgcdesignco on Unsplash
Mások szerint a streaming legnagyobb hibája, hogy lustává tesz. Elkezdődik egy szám, hallgatjuk egy ideig, aztán ha nem tetszik, 15 másodperc után ugrunk. Esélyt sem adunk nekik, hogy esetleg hozzánk nőjenek, pedig egy csomó nagy kedvencünk valójában így lesz kedvenc: időt hagyunk neki, hogy bekússzon a bőrünk alá.
Ráadásul a Spotify jellegzetesen egyszámos módszerrel működik: a kedveléseink vagy a kereséseink alapján ajánl egy hasonló számot egy másik előadótól, de egy előadótól mindig csak egy számot. Arra már nem sok esély van, hogy egy teljes albumot meghallgassunk ugyanattól az előadótól, hiszen ebben a rendszerben leginkább passzív zenefelhasználók vagyunk: azt hallgatjuk, amit a gép dob, és nincs meg az a kellemes érzés, ami azzal az erőfeszítéssel járna, hogy beteszünk egy CD-t az autó lejátszójába vagy megfordítjuk a kazettát a B oldalra.
Szóval ha valaki igazán élvezni akarja újra a zenét, a megszólalók szerint vissza kell térni a kezdetleges megoldásokhoz, a CD-hez, kazettához, bakelithez, meg a letöltésekhez és az mp4 lejátszókhoz, a haveri ajánlásokhoz.
És bár a fentiekben kétségtelenül van igazság, némi maszatolás is.
Fotó: Fath on Unsplash
Tény, hogy bár a Spotify-on elvileg végtelen mennyiségű zenét hallgathatnánk, mégis olyan érzésünk van, mintha mindig ugyanazt a pár dalt hallgatnánk. Mintha semmit sem léptünk volna el a rádióktól: időnként akad egy-egy olyan szám, amit valóban kedvelünk, köztük meg a rendszer bedob néhány hasonlót, amelyek ugyan háttérzajként okék, de nem feltétlenül azok, amiket szívből hallgatnánk, csak éppen lustaságból vagy előfizetés híján nem nyomunk tovább. Arról nem beszélve, hogy néha a kedvenceket is túl gyakran halljuk.
Ennek oka egyértelműen az algoritmus, ami rendkívül egyoldalú, szemben mondjuk a Youtubéval, amely meglehetősen laza és kevésbé követi le a korábbi zenehallgatási szokásainkat: néha ugyanattól az előadótól érkezik a következő szám, néha más, de hasonló stílusú zenésztől, néha meg valami teljesen váratlant húz be a gép. Ráadásul a Youtube-on nemcsak a korábban hallgatott zene alapján juthatunk új csemegékhez, de a megnézett videók témája alapján is. Én például egy csomó későbbi kedvencemről úgy szereztem tudomást, hogy egy-egy filmhez vagy sorozathoz készült rajongói videóban szerepeltek aláfestő zeneként, aztán rákerestem a zenére, megnéztem az előadót és kiderült, hogy van egy csomó jó dala.
De ugyanezt igazából meg lehet csinálni a Spotify-on is. Könnyű ráfogni a streaming szolgáltatóra, hogy nem hallgatunk teljes albumokat és nem hallgatunk végig egy teljes számot, de igazából ez még mindig a felhasználón múlik: a Spotify-on is rákereshetünk és lejátszhatunk egy teljes albumot és kivárhatjuk azt a három-négy-öt percet, amíg egy dal véget ér, hogy igazán eldöntsük, tetszik-e, csak ehhez egy kicsit több kattintás és türelem kell. Még az algoritmus sem fogja megakadályozni, hogy így tegyünk.
Fotó: Jurian Kersten on Unsplash
Hogy mennyire élvezzük a zenét és mennyire találunk új, jó dalokra és feledkezünk meg régiekről, az még mindig rajtunk múlik. Az persze kétségtelen, hogy sokkal színesebb és izgalmasabb lesz a paletta, ha nem csak egy felületre támaszkodunk: nyugodtan kérdezzük meg például a barátainkat, ők mit hallgatnunk, ha hallunk egy sorozatban valami jó zenét vagy egy cikkben, könyvben szembetalálkozunk egy dal címével, előadóval, nézzük meg, ki-mi is az, amit a szeretett karakterünk vagy idolunk hallgat.
És van még egy ok, hogy miért ne csak Spotifyra támaszkodjunk: a streamelés ugyanis lényegében csak kölcsönzés. Azt hihetjük, ha elmentjük a kedvenc dalainkat, már a mieink is, de abban a pillanatban rájöhetünk, hogy ez nem így van, amint egy előadó mondjuk törli a zenéit a platformról, vagy a szolgáltató úgy dönt, valamilyen okból nem teszi többé elérhetővé számunkra. Ma trend nem birtokolni szinte semmit sem, és nem is kell mindent felhalmozni, de néha praktikus, ha valami a miénk. Az olyan szentimentális okokról nem beszélve, hogy egészen más érzés, amikor ugyanazt a zenét egy online felület helyett mondjuk bakeliten, egy lemezjátszóról játszva hallgatod.
