Kevin Davy White egymás után három este is közönség elé állt a Papírkutyában. Nem kellett csitítgatni az éppen zajló beszélgetéseket, amikor belekezdett: a játéka magáért beszélt. Még a lassabb, blues-os hangzású dalok közben is vibrált a levegő az energiától, hát még amikor igazán a húrok közé csapott!
A blues, a funk, a country és a rock stílusjegyei ötvöződtek előadásában, amikor néhány saját szerzeményét is bemutatta – nagyobb részben azonban feldolgozásokból állította össze a műsorát. Jól is tette: az ismert dalokhoz könnyen kapcsolódott a közönség, White megénekeltette a Papírkutya vendégeit, mi pedig jó vokalistaként egészítettük ki a főszólamot előadó énekest.
Az angol nyelvtudás nemcsak a dalszövegeknél tett jó szolgálatot, White lelkesen sztorizgatott, kommunikált velünk, elmesélte saját szövegeinek háttértörténetét, és egy-egy magyar szót is megtanult az est végére.
A koncertet a csúcson fejezte be: az utolsó, lendületes, pörgős számokra még azoknak is járni kezdett a kezük-lábuk, akik az egész fellépésről mit sem sejtve ültek be a Papírkutyába. White olyan sebességgel nyúzta a gitárhúrokat, hogy beleszédültem, ahogy követni próbáltam az ujjai mozgását – néha kilépett a mikrofon mögül, hogy igazán kiereszthesse a hangját, és ilyenkor beleborzongtunk az egész teret kitöltő szólamokba.
Kevin Davy White végig magas energiaszinten mozgott, aztán amikor letette a lantot gitárt, egyszeriben átváltozott egy hétköznapi, nyitott, könnyen megközelíthető fickóvá, aki lelkesen beszélgetett az érdeklődőkkel, mintha maga is csak épp arra járt volna, hogy beugorjon egy koncertre a pubba.
