Úgy vettem észre, nem kimondottan szeretsz interjút adni, legalábbis ritkán szoktál, s akkor is erősen meghúzod a határokat. Beszéljen helyetted a munkásságod?
A célom az, hogy a munkáink során olyan erős és őszinte dolgokat adjunk át, amik önmagukért beszélnek, ne kelljen őket külön magyarázni vagy reklámozni. Ugyanakkor, ha egy egészen új produkciót készítünk, esetleg egy új társulás áll össze, akkor egy ideig fontos tud lenni a sajtó jelenléte, hogy értsék az emberek az identitásunkat, hogy mi felé próbálunk nézni. Olyan mennyiségű termék, előadás és információ van körülöttünk, hogy ha az ember úgy érzi, mégis megpróbálkozik valami újjal, akkor elengedhetetlenül fontos lépés, hogy pontosan megfogalmazza magának, miért lehet erre szükség. Valóban van-e egy értékrés, amit ezzel a munkával szeretne befoltozni. De aztán az ember át tud esni a ló túloldalára, és minden nap százszor elmondja az igazát, amivel persze egyből devalválja is, elértéktelenednek a szavak, lejár a szavatosságuk és csatlakoznak a bőven túlbeszélt közélethez, ami alól alig lehet kihallani, amit valószínűleg egyedül fontos. Persze az én életem is túlbeszélt már sajnos.
Mit értesz az alatt, hogy az életed is túlbeszélt?
Nagyon vigyázni kell például, hogy az ember mit mond magáról, hiszen az interjúhelyzetekben, a műfaj természetéből adódóan, nagyon hasonló kérdéseket kap az ember, általában a felszínt kapargatva. Ezek a kérdések rendre afelé vezetnek, hogy az alanyt érdekesnek, rendkívülinek állítsák be. Ha pozitívumokat soroljuk azért, ha a negatívomokat, azért lehet érdekes. És elkezdenek kialakulni sablon válaszok, ezek pedig elkezdenek kialakítani az alanyról egy képet. Ez egészen idáig természetes. Általában ezért hisszük azt egy-egy emberről, hogy jól ismerjük, közben pedig csak sok válaszát olvastuk, amelyek alapján kialakult egy kép.
Na de az a veszélyes, amikor az ember elkezd önkénytelenül hasonlítani az általa, tulajdonképpen önkénytelenül, kialakított képre. Ez velem volt, hogy megtörtént, és csak az őszinte barátságaimon és kritikákon múlott, hogy nem estem bele a saját csapdámba. Nem mindig jó azonosítani magunkat a kimondott szavakkal, már csupán azért sem, mert ezen szavaknak szavatossága van: szentül hittem mondatokban, de már látom, ugyanazon mondatok azóta máshogyan igazak.
Nem úgy, ahogy annak idején. Egyébként nem csak hogy jobbat akar mutatni az ember, de interjúhelyzetekben kifejezetten hatásos, ha kitárulkozik, mesél a botladozásairól, nehézségeiről. Vannak szituációk, amikor szeretek magam is kitárulkozó lenni, és szeretek arról beszélni, amit csinálok, amiben hiszek. De a legtöbb beszélgetésben például az már nem kerül elő, hogy a szakmánk kb. hetven százaléka alkoholista. És arról sincs szó, hogy milyen, amikor kiégsz a pályán, és konkrétan már nincsenek érzéseid. Nem csak a színpadon, hanem akár a családodban sem.
Téged megérintett eddigi pályád során a kiégés?
Voltak jobb és rosszabb periódusok, most szerencsére nagyon jó időszakot élek. Aki az átélés művészetét választja hivatásául, száz százalékig égeti magát a színpadon. Éppen ezért nagyon fontos a szerető közeg. Igen, nekem is jól esik előadás után fröccsözni egyet, kiengedni, kiszabadulni. Ha pedig minden este játszom, a külső szem úgy ítéli meg, sok a minden esti ivás. Én pedig azt élem meg belülről, hogy ünneplek.
Veszélyes, de ha szerető közegben mozogsz és létezel, akkor ez a féltő-óvó háló sosem enged el, és szólni tud, ha szólni kell. Nekem is volt olyan időszakom, amikor nem maradtam a határaimon belül.
Ha valakinél rárakódik még az, hogy a magánélete és az egzisztenciája is válságba kerül, akkor lehet, hogy könnyebben belecsúszik a pusztító életmódba. Ahogy mondtam, én most jól vagyok.
Úgy érzem, most jön a „de”…
De a szomszédban háború zajlik. Akkor lennék igazán jól, ha rendben lenne a világ, ha rend lenne a világban. Másfelől derűs vagyok, pozitív, optimista, iszonyú pacifista, a magánéletem szerencsére boldog, a testvéreim egészségesek, a párommal szépen megvagyunk, a szüleim pedig jó úton vannak saját maguk felé. A kollégáimmal őszinte odafigyelés van köztünk. De a világ alakulása mondhatni válaszút elé állított. A kérdés, hogy kialakítsak-e egy buborékot azokból az emberekből, akiket nagyon szeretek, és húzzam meg a vonalat, mondván az én figyelmem és szeretetem eddig ért el, vagy terjesszem ki a világra?
Hogyan kell egyiket-másikat konkrétan elképzelni?
Felteszem magamnak a kérdést, hogy mi a feladatom. Az, hogy kereskedelmi tévék színvonalával foglalkozzak, a háborús helyzettel és a magyar közbeszéd állapotáról, a politikusok szóhasználatával? A kettészakított országunkban próbáljak hidat építeni? Vajon ezek a feladataim a jövőben, vagy az, hogy a családommal minden rendben legyen? Nem szeretném, ha végül az történne, hogy amint próbálom megmenteni, vagy inkább jobbá tenni a világot, addig a hozzám legközelebb álló emberek összeomlanak. Ha – adja Isten – gyerekem lesz, vajon mesevilágban nevelem föl, vagy beengedem abba valóságba, ami épp körbevesz bennünket? Az alkotói gondolataim nagy része most e körül forog.
De igazi válasz még nincs?
A Holtszezon Kortárs Irodalmi Fesztiválon volt először a látható a Qjúb – A kocka kibontása című előadásunk. Ez részemről egy kísérlet, mert az elmúlt tizenhárom évben – amióta színházzal foglalkozom – minden anyagközpontú volt, a szöveg dominált.
Irigylem ifj. Vidnyánszky Attilát – aki az állandó alkotótársam –, mert ő képes érzeteket komplex képekben megjeleníteni. Én gyakorlom, miként lehet szavakon túlmutató üzenetet megfogalmazni.
Tehát az említett Qjúb egy olyan kísérlet, ahol a cél, hogy Pilinszky Jánosnak a szavakon bőven túlmutató univerzumát, a csend és a káosz felé vezető szavakat az érzékszerveinknek képesek legyünk átadni képileg, zeneileg, és fényileg. Ebben az előadásban nem az a valóság, amit Pilinszky idéz Rilkétől, hogy „Amit mi a világban valóságosnak hiszünk, az nem más, mint tények halmaza.”. Ma nem látjuk a tényektől a valóságot, és a tények a közösségi média, a bejegyzések… ezekből rakjuk össze a valóságot. Én viszont mélyen hiszek Pilinszky azon gondolatában, hogy tényekkel nem lehet kirajzolni azt. Művészileg rendkívül inspiráló a törekvés, hogy eljussunk abba a dimenzióba, ahol a szavak nélküli kommunikáció is létezik.
Mint egy új nyelv?
Olyan szempontból, hogy szinte újra kell tanulni beszélni, méghozzá egy új nyelven. Szükségszerűnek érzem. A színház képes arra, hogy beindítsa azokat a sejteket, amikben benne van az a tanítás, amit a teremtéstől kaptunk. Például, hogy a teknősök a tenger fenekén a Hold fénye felé találják meg a szüleiket. A kiskutyám már néhány hetesen terelt az utcán. Lehetne sorolni, hogy mit tudhatunk eleve.
A teremtésnek valami olyan mélyről jövő tanítása él bennünk, ami egyszerűen fantasztikus. Ez mind a szavak szintjére silányult, a színház viszont képes ezzel szembe menni.
Mivel ez az egész nem szavak szintjén történik, nem egyszerű elmondani. Csak sejtésem lehet előadás közben is, hogy amit elképzeltem, az majd hatni fog-e. Nem könnyű megtervezni az ösztönről szóló dolgokat, a pillanat szüli őket. Kíváncsian figyeljük a testünket, lelkünket, és figyeljük a közönséget is, hogy működik-e, amit terveztünk.
Előfordult olyan, hogy soknak érezted a közönség közeledését?
Nem zavar a közönség közeledése. Örülök minden visszajelzésnek, negatívnak és pozitívnak egyaránt. A Vígszínházban bemutatott A Pál utca fiúk nagy sikerrel ment, és megy a mai napig, már nélkülem. Ott egy idő után kialakult, hogy ugyanazok a rajongók álltak a művészbejárónál, akik minden este. Azt éreztem, ez már túlmutat a darab lényegén.
Számomra A Pál utcai fiúk épp azt jelentette, hogy a csapatban kell lennünk, és olyan közös célokat kell találnunk, amit a saját életünk elé tudunk helyezni. De ha a nézők nagy része az előadás után velünk foglalkozik, és nem a saját csapatával, akkor a rajongás jött létre, és nem az üzenet.
Hasonló ez ahhoz, mint amikor egy színész fantasztikus teljesítményt nyújt egy szerepben, de eltűnik mögüle a darab. Mindeközben teljesen megértem, ha valaki rajongó, hisz magam is voltam. De nem szabad összekeverni a híres és a sztár fogalmát. Számomra a sztárok az ápolók, a tanárok, az orvosok, a szociális munkások… Ők a nagy emberek, mi pedig híresek vagyunk. Ha már ránk figyelnek, az a feladatunk, hogy visszairányítsuk a figyelmüket oda, ahol valóban szükség van rá.
Azt mondod, te magad is rajongó voltál?
Kiskoromban például a Real Madridért rajongtam. A színházat valójában nem szerettem igazán. Úgy mentem el felvételezni a Színművészetire, hogy előtte összesen kétszer voltam színházban.
Amikor elváltak a szüleim, rendkívül bohém kamasz lettem. Nem rajtam volt a figyelem, így akkor mentem haza, amikor akartam, és ott voltam, ahol akartam. Rengeteget fociztam, buliztam, éjszakáztam, haverokkal lógtam, olvastam, filozófia szakkörre jártam.
De mindeközben verseket írtam, művészmoziba volt bérletem. Jó élet volt. Valójában nem tudtam, mi szeretnék lenni, pszichológiára, jogra, és közgázra is jelentkeztem. Aztán néhány hónappal az érettségi előtt megnéztem a Pesti Színházban Az ünnep című előadást, ami katartikus élmény volt számomra. Éreztem, minden, ami lenni szeretnék, megvan egy helyen. Később rájöttem, a színpadi feladatok olykor hajaznak a szociális munkára, persze csak abban az esetben, ha igazán komolyan vesszük a hivatást. A szüleim valóban szociális munkások, fontos volt, hogy ehhez én is találjak formát, úgy érzem, az alkotásban ez néha sikerül.
Azt mondtad, jártál filozófia szakkörre. Ez nem túl gyakori elfoglaltság a kamaszok körében…
Szerintem minden bölcsész beállítottságú fiatalnak óriási élmény, amikor először rácsodálkozhat a nagy gondolkodók, néha pofonegyszerű feltevéseire. Kierkegaard, Hamvas Béla, Simone Weil, és persze a nagy költők és regényírók, mind a mai napig meghatározzák az identitásomat. Emlékszem, amikor harmadéves egyetemistaként a kezembe került Hamvasnak a Silentium, Titkos jegyzőkönyve. Olvastam a kötetet, és szimplán a gondolatoktól olyan katarzisom volt, hogy remegett a testem. Nagy hatással voltak rám a gondolkodók, és úgy hiszem, a mai napig meghatározó az az időszak.
Mennyire nyomaszt annak a felelőssége, ami a zászlóhordozó énedhez kötődik? Úgy tűnik, rengeteg embernek elsődleges a véleményed, a gondolatod, az olvasmányélményed…
A Pál utcai fiúk időszakában bennem volt a vágy, hogy erősen kiálljak értékek mellett, de hamar belefáradtam. Azt hittem, tízmillió ember vágya a béke, és hogy ne legyen kettészakadva az ország. Tévedtem. Úgy hittem, csupán pár ezer ember hergeli a hangulatot, és rá kellett jönnöm arra is, hogy lelkileg instabilabb vagyok annál, minthogy zászlót hordozzak. Nem hordozhatok azért sem, mert nem tudom, mi az igazság. Mármint az én hitem szerint Jézus az igazság, de újra és újra elgondolkoztat, hogy mi most az ő intézménye, mi az ő formája, ha fogalmazhatok ilyen blaszfémen.
Jó ideje már, hogy nem vagy a Vígszínház társulati tagja. A szabadúszás bizonytalansága, vagy inkább a felszabadító ereje van benned?
Sikerült megteremtenem egy olyan egzisztenciális légkört, ahol már nem kell albérletet fizetni, nem kell anyagiakra jelentősen figyelni, csupán az alkotás áll a fókuszban. Éveken át építettem a házikót egy Budapest környéki erdőben, amiben most élek. Szabadabb vagyok, mint valaha, egy percet sem szánok olyan dologra, aminek nincs értelme. A Vígszínházban pedig továbbra is ott van ifj. Vidnyánszky Attila, ha ő csinál valamit, én ott vagyok mellette, ha szüksége van rám Kovács Adrián barátunkkal együtt. Ez így a legfontosabb triumvirátus. De az utóbbi pár hónapban a saját projektjeim voltak az elsőszámúak, felszabadító, hogy én rendelkezek a naptárammal.
Amikor nem alkotsz, valójában akkor is a létrehozás mikéntjén gondolkozol?
Éli az ember az életét, s közben mindenféle hiányt érez. Hiány az országban, a környezetben, vagy az emberi életben. Valami nincs a helyén, valami félre van magyarázva, s nekünk az a feladatunk, hogy ezzel a hiánnyal foglalkozzunk. Persze eltérő, melyik művész hogyan vélekedik erről, van, akinek elég, hogy minden este játszik, még az sem számít, hogy miben, csak a színpadon legyen, mert az ő valóságában az a játék valódibb, mint a mindennapi élete. Nálam ez nincs így. Most nemrég készítettünk egy Cseh Tamás-estet. Olvastam az életéről szóló könyvet, és patakokban folytak a könnyeim attól, amit ő képviselt: minden nehézség, rohadtság és botladozás ellenére a végstádiumban szenvedő rákos beteg úgy fogalmaz, az élet gyönyörű. Mindennek ellenére.
Nem könnyű szemlélet…
Jó lenne, ha az emberek minden nehézségen túl látnák, hogy az élet valahol egyébként gyönyörű. És az ő életművének a végső üzenete, ez persze a jó nézőponttól is múlik, szolgálhat példaként. Vagy Pilinszkyé. Aki nem volt hajlandó a művészetet a szakralitástól elválasztani, ezért aztán az életet sem szakította el a szakralitástól. És itt nem feltétlen vallásról vagy hitről van szó, szimplán arról, hogy volt saját magával egy tényszerű helyzete, ami arról szólt, hogy nem csupán egy dimenzió létezik, hanem állandóan jelen van a lehetősége a másik dimenziónak.
Ahogy kiskoromban folyton azt mondták, hogy Isten mindenhol ott van. Tulajdonképpen erről van szó, hogy minden egyes helyzetünkben és másodpercünkben jelen van a szakralitásnak a lehetősége.
És ha ott lenne az igényünk is, akkor ez a kettő dolog találkozna egymással. És visszaérkeztünk a hiány fogalmához: szabad-e zászlóhordozóvá lenni, amikor magam is olyan romlott lehetek, mint az ország, amiben a hiány kialakult?
Előfordult olyan, hogy túlságosan elbíztad magad?
Visszaolvasva az interjúimat azt hiszem, hogy igen, átestem a ló túloldalára. Nem vettem észre, pedig akkor önazonos voltam. Azt mondtam, amit éppen akkor gondoltam, utólag másképp csinálnám. A környezetem rendkívül reflektív, a szeretteim közt komoly kritikusok vannak. Sőt, irányt mutatnak. Ilyen az édesapám, ifj. Vidnyánszky Attila, Beck Zoli. Ati nem is szokott nyilatkozni, úgy véli, jobb megtartani a titkokat, és alkotni. Ők mind olyan értékrenddel bírnak, amire én felnézek, és hálás vagyok, hogy van hova tartanom.
Hogyan látnád magad szívesen tíz év múlva?
Szeretnék csendes lenni. Nagyon szeretnék családot. Lennék a lehető legőszintébb úgy, hogy sose legyek bántó. Így tehát komoly figyelemmel kell társulnia az őszinteségnek, mely épít is, hiszen a magam világában igaz. Az indiánok remek mondása, hogy a kimondott szónak ereje és érvénye van. Jó lenne, ha tíz év múlva már kevésbé lennék hirtelen ember. Gyakran hirtelen reflektálok, ami nem szerencsés. Jó volna nyugodtabbnak lenni, adni időt, hogy végiggondoljam a dolgokat. Szeretnék családot, és ezt az alkotói csapatot, amely most körülöttem van megtartani. És szeretném derűsebbé tenni ezt a helyet, amennyire csak lehet…
