Van a veszprémi közösségnek egy érzékeny trigger-pontja, amit ha valaki megpiszkál, elementális erővel tud a felszínre törni az önérzetből táplálkozó düh és sértettség. Ez a pont pedig nem más, mint Szent István király és felesége Boldog Gizella alakja. Egészen pontosan a Várban magasodó szoborpárjuk, ami már nem egy alkalommal hergelte az indulatokat, amikor egy grafikusművész úgy gondolta, jó ötlet remixelni ezt az alkotást és új környezetbe helyezte a királyi párt. Így volt már Szent Istvánunk Batman, Gizella pedig Wonderwoman, de jelentek már meg óriásplakáton napszemüvegben V-betűt formálva az ujjukkal.
Amikor ezek az újragondolt műalkotások – mert bármennyire is nehéz ezt elfogadni, egy graffiti, vagy egy óriásplakát is egyetemesen belefér a műalkotások kategóriájába – világot láttak, kivétel nélkül megérkeztek az ügyeletes háborgók is. De nem csupán az esztétika miatt, ami, mint tudjuk végtelenül szubjektív, sokkal inkább blaszfémiát és a közös magyar és benne a veszprémi identitásnak a meggyalázását látták benne azzal, hogy államalapító királyunk nem egy merev szoborként köszön vissza.
A királyi pár ábrázolhatóságának vitájában most egy újabb hullám csapott le közélet partjára Veszprémben, amikor a Gizella-napokhoz kapcsolódóan kikerült a belvárosba az a plakátkiállítás, aminek a témája a zene városa volt. Ebben az egyik grafikus úgy fogta meg a témát, hogy egy rockzenész és női vokalistája testére illesztette rá a királyi pár fejét, amiket az ikonikus szobrokról kölcsönzött ötletéhez.
A népítéletre nem is kellett sokat várni, az a Facebook kommentmezőjében meg is érkezett, miszerint kereszténygyűlölő és gyalázatos Szent Istvánt és Gizellát így ábrázolni. Mi több, a szószóló szerint egyenesen, mint egy alkoholista és prostituált jelentek meg az ominózus plakáton a véleménye szerint.
A rockzenészekkel kapcsolatos effajta előítéletesség kérdéskörébe most nem mennénk bele, főleg mert minden bizonnyal csak az indulat hergelte a hasonlatot, de az már érdekesebb kérdés, hogy miért polgárpukkasztó egyeseknek, ha államalapító királyunkat valamilyen tőle szokatlan közegben ábrázolják, kizárólag a művészi szabadság jegyében?
Azért, mert a magyar előszeretettel tart fent magának érinthetetlen jelképeket, de alapvetően ezzel nincsen probléma. Sőt, szükség is van rá az egészséges nemzeti identitás megóvása érdekében. Ilyen a Himnusz, a Szent korona és ezek szerint egyeseknél István királyunk is. Csak, amíg az első kettő egy szellemi termék és egy tárgy, amelyek kapcsán sokkal könnyebb elfogadni az érinthetetlenséget, addig István király, hiába történelmünk egyik, ha nem a legnagyobbja, mégiscsak egy hús-vér ember volt, akit egyszerűbb felruházni 21. századi tulajdonságokkal, belehelyezni egy művész által más-más helyzetekbe.
A blaszfémia vádja akkor állná meg igazán a helyét, ha 11. és 21. századi értelemben is egyértelműen méltatlan és gyalázatos közegbe helyeznék a szent uralkodónkat. Egy rocksztár viszont nem az. Ellenkezőleg, vagány és menő 2023-ban. Az pedig mélyebb problémákra vall, ha valaki elválaszthatatlanul az alkoholizmust társítja ehhez a karakterhez.
A felháborodás ebben az esetben egyedül a neve előtt szereplő „szent” jelző miatt lehet indokolható, ami elegendő önmagában ahhoz, hogy kiemelve az emberi mivoltából, már érinthetetlen jelképi magasságokba juttassa el tulajdonosát egyeseknél. De itt is fel kell tenni a kérdést: lehet-e valaki egyszerre szent és popkulturális alak?
Erre a kérdésre lehet személyes és logikus választ is adni. Előbbiből annyi van, ahány keresztény ember él a földön. Utóbbinál pedig elég csak belegondolni, vajon fennmaradt volna a kereszténység és a szentek emlékezete, ha tényleg szigorúan érinthetetlenek lennének?
