Ennek is megvan a maga pszichológiája, meg az összefüggések, a gyermekkor, a tudatalatti, de úgy gondolom, hogy amit a saját gyermekkorunkban tapasztalunk - legyen jó vagy rossz - arra egész másképp tekintünk, és bárhogy történik, végül elfogadjuk. Anyaként, a saját gyermekünkkel szemben már úgy gondolom ezt nem tehetjük meg. Neki csak a legjobb jár.
Június 18, apák napja. Hajlamosak vagyunk rá legyinteni, és sokszor elbagatellizálni ezt a napot, pedig fontos, hogy ők legalább annyira megkapják az elismerést, mint az anyák. Mert anyának lenni, amilyen nehéz, olyan egyszerű is. Kilenc hónapig növekszik egy új élet a szívünk alatt, ami, ha mindenre nem is, de sok mindenre felkészít minket. A kötődésre, a szeretetre mindenképp.
Apának lenni, komolyan munka és tanulási folyamat. Fel kell nőni a gyermekéhez, mert ő lesz a pajzs a világ ellen, ami kötelezettséggel és felelősséggel jár, amikor az ego örökre háttérbe szorul, és talán ez az a pillanat, hogy amikor valaki apa lesz, valójában férfivá is akkor válik.
A mondás úgy tartja: a legfontosabb, amit egy apa tehet a gyermekeiért, hogy szereti az anyjukat. Nem vagyok benne biztos, hogy ez igaz. Egy ideális világban, egy tökéletes családmodellben igen, de nem a valós életben.
Elmúlhat a szerelem, az egymás iránti tisztelet is, új pár, új város, új élet jöhet.
Mert apának lenni talánt ezt jelenti, hogy az együtt kiépített apa-gyermek köteléket semmi sem szakíthatja el, mert bármi történik is , egy gyereknek, akármilyen is az az apa, mindig csak egy apja lesz.
