Melyik szülő, főleg édesanya ne ismerné azt az idegrendszert feszítő érzést, amikor játszóterezés, etetés, takarítás, pelenkacsere után élete értelme nekiáll még hisztizve a frissen kiteregetett ruhákból fészket építeni magának a konyhakövön! Azt az érzést, hogy ilyenkor milyen jó lenne csak benyomni a gyerekcsatornát, vagy bármit a TV-ben, esetleg Youtube-on és hála a képernyőnek, a szülő kap fél órát szusszanni, amíg a gyerek elvan magában.
A kísértés hatalmas és sokan már csak egy vállrándítással elintézik azt, amikor a még beszélni sem tudó gyerek saját maga oldja fel a tabletet és keresi meg az érintőképernyőn a kedvenc meséjét. „Ők már a digitális nemzedék tagjai, nincs ebben semmi különleges.” Különlegesség tényleg nincs, ellenben számos káros hatása lehet a gyerek idegrendszerére nézve, amit a folyamatosan villódzó fények, számára érthetetlen képek úgy lezsibbasztanak, hogy este borítékolható a hisztiroham, a szülő pedig csak pislog, hogy mi történt az addig nyugodtan a képernyő előtt ücsörgő gyerekével.
Visszatérve a digitális világ nélküli gyereknevelésre, ma már az vonzza oda a tekintetet, ha egy kisgyereknek nem valamilyen elektronikus kütyü van a kezében, hanem például egy képeskönyv.
Pont, ahogy egy veszprémi anyuka gyerekének is, aki Kossuth utcai tapasztalatát megosztotta a Facebook-on tanulságként, de sokkal inkább beillene egy szociológiai esettanulmánynak is.
Mint írta, az ügyesbajos intéznivalók között féléves gyermekét is vitte magával a babakocsiban, aki eközben Vlagyimir Szutyejev: A három kiscica című mesekönyvét lapozgatta. A séta közben az édesanya beszámolója szerint három vadidegen is megszólította és szóvá tette, minek ad a gyerek kezébe könyvet, amikor még olvasni sem tud. Pedig nyilván nem a Háború és béke volt a kezében, hanem egy gazdagon illusztrált mesekönyv kiscicákkal és kisbékával. Persze a történet fináléja szempontjából – amit mindjárt elárulunk a cikkben – nyugodtan élhetünk a gyanúperrel, hogy valaki nem tud különbséget tenni Tolsztoj 1500 oldalas szépirodalmi műve és egy kiscicákról szóló mesekönyv között sem.
Az édesanya a harmadik megjegyzésnél már visszakérdezett, hogy mi a baj azzal, ha írni és olvasni sem tudó féléves gyermeke mégis könyveket nézeget. A válasz pedig zsigerig hatoló volt: „Attól nem lesz okosabb a gyerek, a szülő pedig nem lesz tőle menőbb.”
Pedig dehogynem! Számos pszichológiai tanulmány foglalkozik azzal, hogy egy képeskönyv mennyire fejleszti a kicsik intellektusát és későbbi kreativitását is. Az pedig, hogy mindez mennyire menő a szülőre nézve, legyen elég annyi, hogy már maga a feltételezés is, miszerint ezt valaki csupán a külcsín miatt teszi beskatulyázza a bíráló szellemi és lelki világát egy olyan csoportba, akik vélhetően nem sok könyvet fogtak a kezükbe gyermekkorukban, de azóta sem. Aki viszont mégis, az a menőséget teljesen más értékrend alapján méri.
