Utazunk a helyijáraton, bedugott fülekkel bámulunk ki az ablakon, mellettünk kismama, nagy pocakkal dülöngél a kapaszkodót fogva, másik kezével tartja a négyéves totyogót. Nem vesszük el magunk mellől a táskát, nem nézünk rá, akkor nem létezik. A Dugovics Titusz utcánál befékez a hatos, mert szembejött vele a csuklós, a négyéves lefejeli az ülést, nyolcan veszik elő a telefonjukat, hogy levideózzák a felelőtlen anyát, a sérült gyereket, meg a hebegő-habogó buszsofőrt.
Az aluljáróban, a kezünkben megtömött zacskókkal, az új bőrcipővel lépünk át az imára kulcsolt kezek felett: megérdemli, biztos alkoholista. Fél évvel később lefotózzuk, és kiposztoljuk a közösségi médiára, hogy a pad alatt fekszik.
Egyetemista diákok buliznak, közöttük egymásnak eső, egyáltalán nem egyetemista korú párocska, azt hiszi otthon van, vagy felnőtt film forgatáson. Senki nem kérdezi meg, hogy mi a helyzet Lajos, de Veszprémben mindenkinek ott a telefonján az ingyen pornó másnap.
Nyilvános toalettként használt Hotel-parkoló, van, akinek már galériája van róla. Az interneten túllicitálják az emberek egymást röhögve, hogy kisdolog vagy nagydolog. Ez még valóban a kisebb dolog, mert van, hogy az egész procedúrát lefilmezik, az akció elejétől a végéig, és azt is HD-ben megtekinthetjük a megfelelő fórumokon.
Történeteink szereplői kitalált alakok, ha valaki mégis magára ismer, az a szörnyű véletlen műve.
Ez már nem szomszédnéni-effektus, hogy tájékozódjunk környezetünk sorsdöntő változásairól, vagy mikor annak örülünk, hogy a politikus magánéletről oszt meg információkat, és akkor tapsolunk, hogy ő is ember, meg én is, és sokkal könnyebb úgy szeretnünk valakit, ha a mi szintünkön áll – vagy azt hisszük – és nem fentről néz le ránk. Esetleg mikor a celebet lekapják, hogy tangapapucsban veszi a kimért párizsit, mi meg röhögünk, hogy mekkora proli, aztán betoljuk csíkos adidasban a babgulyást a kanapén.
Ez már társadalmi kórkép. Nem arról van szó, hogy a mama vagy az unoka menjen oda, és adjon egy borítós-gurulós nyaklevest a hajléktalannak – vagy csak simán a nem százas embertársunknak -, mert a járdán gusztustalankodik, esetleg mert félig a kezünkön ülve próbálkoznak a gyermekáldással a vonaton. De nem is a nagymama és az általános iskolás gyerekek forgatnak dokumentumfilmeket ezekről az esetekről. A videók megosztói és az azok alatti kommentelők jelentős hányada felnőtt, átlagos férfi és nő.
Mutogathatunk a médiára is, hogy de ő volt – bár igény teremti a kínálatot, félő, hogy az ujj visszagörbül – és valóban, a felelősség itt sem tagadható le. Aki abból él, hogy még lerántana plusz egy bőrt ezekről az ezerszer megosztott és továbbküldött videókról és fényképekről, kommentár nélkül, kikockázva, hogy igazából az egyetlen érdekesség, amiért pontosan tudjuk, hogy kattint a nép is odaveszik, az pont azon a szinten lehet mentálisan, vallásilag, nyelvtanilag, sorolhatnánk, mint a főszereplői a történeteknek.
Kicsit tenni kell a közjóért, ha a közjó tagjai szeretnénk lenni. Lehet volt arról szó, hogy rendőrállam vagyunk, de nem vagyunk, és még az se jelentené azt, hogy minden sarkon négy kékruhás áll harcra készen, hogy rávesse magát ezekre a csodabogarakra. Amikor hívják őket, akkor meg jönnek. Ehhez mondjuk csak hívni kell őket, arra is van gomb az okostelefonon, merészen feltételezem, nem csak videókamerával mászkálunk a posta-kisbolt-otthon háromszögben.
Az önkormányzattól sem járják be a főnökök az összes utcát napi négyszer – ahogy egyébként a VKSZ sem jár minden sikátorban, hogy megtalálja az arcunkba hulló ágakat a járdákat átszelve, vagy az eldugott parlagfű mezőket a muskátliágyásokban (ez mondjuk már másik történet) - de az e-mailektől a postagalambokig rengeteg mód létezik arra, hogy segítséget kérjünk, javítsunk a helyzeten, vagy egyáltalán csak próbálkozzunk.
Felháborodhatunk azon, hogy nincs kultúra, meg annak a fővárosa, hogy nem tudunk viselkedni, de mi is ennek a kórképnek a láncolatában vagyunk, egyszer kéne odaszólni, vagy segíteni. Ha nem is történik csoda, ha folytatódik is a balszerencse áradása kis városunkra, legalább úgy hajtjuk le a fejünket este, hogy megtettük a magunkért, nem úgy, hogy idióta mód röhögtünk más szerencsétlenségén. Valószínűleg akkor sem röhögünk majd, ha a mi kapualjunk lesz barna, ami előtte zöld volt, vagy a saját tizennégyévesünk lát olyat a buszmegállóban, amitől megáll a növésben.
