"Alszik a természet, és pedig mély álmot,
De az emberi nem talál mulatságot.
Vigad jó kedvében, jár a tánchelyekre,
Lakomázik, a bú nem fér most fejébe"
- olvashatjuk Bucsánszky Alajos 1949-re kiadott kis Képes Naptárában az év farsangi időszakáról.
Ami pedig az időjárást illeti, arról megállapítja, hogy Februárius, vagy Böjtelő havában szép és állandó idő következik faggyal: ha délkeleti szelek fújnak; ha a Hold igen fehér; ha az esti pír igen magasan terjed a nyugati égen; ha a fiastyúk-csillagzat tisztán kel. Ellenben rossz, vagy lágy idő lesz: ha nyugati szelek fújnak, ha a fövenykő megnedvesedik; ha huzamosabb hideg után a hó jégalakban esik, mit könnyű észrevenni, midőn az ablakhoz csapódik. Ha a tűz a kályhában minduntalan elalszik; ha a tyúkszemek, s régi sebhelyek sajognak. Ha a barázdabillegető e hónapban korán megjelenik, kora tavaszt várhatni. Ha ezen hónap vége felé éjszaki szelek fújnak, termékeny esztendő szokott következni.
Februárius, vagy más néven Télutó havába érkezve, az ősöreg Csíziók könyve szerint: felkészülünk a tavaszi munkákra, ha az olvadás beáll, a víznek szabad folyást nyitunk. A gyümölcsösben az egymást sikló ágakat lemessük, hernyófészkeket irtjuk. Tehenek borjadzásakor gyakran és bőven kell almozni. Ha Gyertyaszentelő Boldogasszony napján (február 2.) fénylik az idő, hideg lészen, de ha keményen fagy, vége a télnek, ugyanígy Üszögös Péter (február 22.) és Mátyás (február 24.) napján. Február régi magyar neve: böjtelő hava, jelezvén a farsang utáni és a húsvét előtti időszakot. A keresztény ünnepi kalendáriumban e hónap kiemelkedő napjai közé tartozik február másodika: „Gyertyaszentelő Boldogasszony” ünnepe.
A katolikus templomokban ezen a napon gyertyát szenteltek, amely jelképezi az asszonyi termékenységet és a megújuló élet ki nem oltható lángját. A szentelt gyertya egyike a legrégibb hazai szentelményeknek. A magyar középkorban ezen a napon először a tüzet áldották meg, majd ennél a tűznél szentelték meg a gyertyát, amit aztán a későbbi századokban is gondosan őriztek a sublót és a ládafiában, vagy a szentképek rámái mögé erősítették. Régen minden katolikus paraszti házban volt szentelt gyertya, aminek nagy szerepet tulajdonítottak az emberi élet során, a bölcsőtől a koporsóig. Gyakran vihar idején gyújtották meg védelmező céllal. Égett akkor is, ha beteg volt a házban, és a haldokló kezébe is ezt adták. A gyermekágyas anya szobájában is ez égett éjjel, nappal, egészen a keresztelőig, nehogy a pogánykát a gonoszok kicseréljék.
Gyertyaszentelő napjához több népi hiedelem is kapcsolódik. Régebben Pálfordulás, január 25-e, ma már csak gyertyaszentelő napján érdekli az embereket, hogy kijön-e a medve a barlangjából vagy sem. Mert a tavasz elsősorban ettől függ és nem pedig mástól. Tudnunk kell, hogy ennek az elképesztő és nagy karriert befutott mesének a gyökerei Erdélyben találhatók, de a szálak onnan tovább vezetnek, egyenesen Jókai Mórhoz. Sokak szerint a nagy mesemondó fantáziájában született meg az időjós medve máig élő legendája.
Jókai az Új földesúr egyik fejezetében hosszan filozofál a medve képességeiről és végkövetkeztetésként az alábbiakat állapítja meg: „Van azután egy napja a télnek, aminek gyertyaszentelő a neve. Miről tudja meg a medve e nap feltűnését a naptárban? – az még a természetbúvárok felfedezésére váró titok. Elég hozzá, hogy gyertyaszentelő napján a medve elhagyja odúját, kijön széttekinteni a világban. Azt nézi, milyen idő van.
Ha azt látja, hogy szép, verőfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék, ostoba cinkék elhamarkodott himnuszokat cincognak a képzelt tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból, melyen ők megfogulnak. Ha lágy hízelgő szellők lengedeznek, akkor a medve visszamegy odújába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az orrát s még negyven napot aluszik tovább: mert az még csak a tél kacérkodása.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rút zimankós förgeteg van, hordja a szél a hópelyheket, csikorognak a fák sudarai s a lóbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varjúsereg, mintha mondaná: reszkessetek, soha többet nem lesz nyár, a tél megígérte nekünk, hogy most már örökké fog tartani. Ha jégcsap hull a fenyők zúzmarás szakálláról, ha farkas ordít az erdő mélyén, akkor a medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad, nem megy többet vissza odújába, hanem nekiindul elszánt jókedvvel az erdőnek.
Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak hadd fújjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön: minél jobban erőlteti haragját, annál hamarabb vége lesz. – S a medvének igaza van.”
A népi jövendölés szerint legalább ennyire fontos szerep tulajdonítható a pacsirtának is, ugyanis, ha gyertyaszentelőkor énekel, utána még sokáig fog hallgatni. Egy másik mondás szerint, ameddig besüt a nap gyertyaszentelőkor a pitvarajtón, addig fog még a hó beesni.
Bölcsebben fogták fel a gyertyaszentelői jövendölést a bácsszőlősi szőlősgazdák, akik a farsangnak is hódolva így bíztatták egymást e jeles napon:
Itt a gyertyaszentelő, a pincekulcsot vedd elő,
Ha fénylik, ha nem, nem bánom, majd búsulhatunk a nyáron.
De most az nem való ide, bort az asztalra izibe.