Az év ötödik hónapjának nevéhez már az ókorban is különféle magyarázatok fűződtek. A rómaiak a termékenység istennőjét, a hónapnak nevet adó Maját ünnepelték. A keresztény egyház májust, vagy más néven Pünkösd havát, a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére szenteli, és ekkor a római katolikus templomokban a Szűzanya virágokkal feldíszített oltára előtt májusi ájtatosságot tartanak.
Május elseje a természet ébredésének, megújuló erejének az ünnepe, melynek hagyományai még a pogány korba nyúlnak vissza. Az Európa-szerte ismert tavaszköszöntő szokások közül hazánkban a májusfaállítás és a vidám mulatsággal zajló majális terjedt el. A májusfát, amelyet dédapáink korában még hajnalfának vagy a nap névadójáról – Szent Jakab apostolról – jakabfának is neveztek, virággal, színes szalagokkal díszítettek fel és a legelterjedtebb szokás szerint elsejére virradó hajnalban, titokban állították a legények a falu eladó lányainak.
A májusfa nemcsak a fiatalság ébredező szerelmét jelképezi, hanem a tavaszi virágzás és a zsendülés ókorból ránk hagyományozódott örömünnepét is kifejezte. És persze bajelhárító hatása is volt, amelyet szinte napjainkig őriznek néhány kis faluban a székelyek. Hársfaágat dugtak május elsején a földbe, olyan házak elé, ahol beteg valaki. Később a fa héját megfőzték, felét a beteg megette, míg a másik felét a folyóba dobták, hogy a víz messzire vigye a bajt. Számos más hiedelem is fűződik e naphoz. Az ekkor köpült vajat fülfájás ellen használták, a boszorkányok távol tartására pedig bodzával aggatták tele a házat.
A veszprémi a vidámpark csónakázótava (fotó: Fortepan / Nagy Gyula)
Május elsejét a babonásabbak gonoszjáró napnak tartották, ugyanakkor termőnap volt a kenderre, üres nap a borsóra. Tiszta időjárása jó búzatermést jósolt. Időjárásából a következő télre jósoltak. Természetesen voltak olyan évek, amikor a tél még nem ért véget, vagy visszatért májusban is. Bolgár Mihály feljegyzéseiből tudjuk, hogy 1763 május elején nagy fagy volt, mely az összes szőlőket, gyümölcsfákat és vetéseket elhervasztá. Szintén Bolgár Mihály jegyezte fel, hogy 1786 május havának eleje annyira hideg volt, hogy az ablakok is izzadtak; 8-án délben villámlani és esni kezdett, sűrű jégeső kíséretében, mely egy egész álló napig tartott.
1767-ben azt jegyezték fel a krónikák, hogy május elején 1½ láb magasságú hó esett, míg 1778-ban május elején a cseresznye megérett. 1802. május 4-én kezdődött a nagy szárazság, mely az egész nyáron tartott. 1826-ról pedig azt jegyezte fel a krónikás, hogy ápril hava igen hideg és száraz, a vége felé kissé esős; a fagy sokat ártott. Május eleje hideg és fagyos, a Bakonyban sok hóval. Ezen év rendkívül terméketlen volt. 1854-ben pedig azt írta a Vasárnapi Újság, hogy az egész május – kevés kivétellel – gyönyörű volt, csak a pünkösd emlékezett késő októberre.
Véghely Dezső 1886-ban megjelent „Emléklapok Veszprém város közigazgatási életéből” – című művében a veszprémi piarista rendház Historia Domusának feljegyzése nyomán, a gondozásuk alatt álló Szent Anna kápolna történetével kapcsolatban az alábbi szöveget közli:
1803. május 7. „Emlékezetes nap ez Veszprémben. Délelőtt enyhe déli szél lengedezett, s a láthatáron szanaszét felhőfoszlányok mutatkoztak. A barométer zérus fölött /!/ egy fokot, a hőmérő 10°R-ot (12,5°C) mutatott. Délidő után DNy-on sötét felhőket és erős záport lehetett látni, amik ½ hatkor érkeztek Veszprém fölé és ½ nyolcig olyan felhőszakadás zúdult a városra, hogy a megduzzadt Séd patak kiáradt vize elhordta az útjába eső utakat és rombadöntötte a házakat. A partmenti kerteket a Séd áradása és a szomszédos halmokról leömlő zuhatag kővel és kavicsréteggel borította el; egyrészt az utat és a kőkerítéseket ledöntötte. A püspökségi és Kapuvári-féle kert, az É-abbra fekvő kertek, valamint a mi kertünk is a szemináriumi kert szomszédságában kővel és iszappal volt borítva és kőkerítésünket három oldalról 40 öl (kb. 80 m.) hosszúságban újra kellett rakatnunk. A patakmenti majorsági kert deszkakerítése egyszerűen eltűnt. A Szent Anna kápolna ajtaját bezúzták a mindent elsöprő áradattól odasodort fatörzsek, a beömlő zuhatag megtöltve vízzel a kápolna kriptáját. A kriptát záró kőlapot is felemelte. A víz az oltár asztalának magasságáig megtöltötte a kápolnát, kiemelve helyükből a vízben úszó padokat és felforgatva a sekrestyében a szekrényeket. Az Oltáriszentséget és a kápolna használható felszerelését másnap felhoztuk a mi templomunkba. A Kriptát a megyei orvos jelentésére a vármegye befalaztatta és a kápolna kitisztítása után csak pünkösdkor, e hó 29-én lehetett is újból istentiszteletet tartani. Félő volt ugyanis, hogy a hosszabb időn át a vízben úszó hullák kifolyása ártalmat okozhat. Hasonló esetről Veszprémben emberemlékezet óta nem tudnak. A beomlott házaknak és az árvíznek 11 (tizenegy) emberélet esett áldozatul, ezeken felül az ármosta gödrökben egyes áldozatoknak csak testrészei kerültek elő."
Az árvíz során megrongálódott a Thumler Henrich molnár által szerkesztett, és 1776-ban, Mária neve napján átadott vízhúzó gép is: „1803. máj. 7-étől egész júl. 21-ig szünetelt a vízhúzó gép mivel akkor az árvíz okozta rombolások miatt lényeges és nagy költséggel járó javítások eszközöltettek rajta. A legnagyobb valószínűség szerint ekkor rakattak le a vascsövek a kis-piaczi Csurgó-kútig, a szép s drága veres márvány-kőmedencze azonban csak 1816-ban készült el.”
Cholnoky Jenő: Veszprém földrajza című dolgozatában a következőket írja a Séd áradásairól: „Gyönyörű sziklafok a Szt.-Benedekhegy! Mögötte a hasonlóan sziklás mai várhegy. Lakatlanul a kettő egyetlen hosszú sziklagerinc, amelyet a Séd kanyarog körül északról s némi mélyedés választ el a déli roppant egyhangú platóvidéktől. A sziklagerinc lábánál is, meg körülötte is több bővizű forrás fakad. A gerincet környezetétől még jobban elválasztani igyekszik az a kis völgy, amely ma a külső püspökkert táján kezdődik, aztán a veszprémi Kálváriahegy alatt a belső püspökkert mélyedésében, majd a régi városházudvaron keresztül az Irgalmas Nővérek kertjén át jut le a Hosszúutcába, s elválasztja a Jeruzsálemhegyet a Vártól. Ha a Séd nagyon megárad, ezt a völgyet is elönti egész az Anna-kápolnáig, amint azt a Hosszú-utca egyik házában levő vízállás-jelző emléktábla is tanúsítja.”
