Gondolatébresztő volt, amit Gyulay Zsolt kétszeres olimpiai bajnok kajakos, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, a Hungaroring Zrt. elnök-vezérigazgatója mondott a VehírEsten az aktív karrierjüket befejező sportolókról. Ismeretei szerint, aki nem készült tudatosan a jövőre – nem tanult és nem voltak ésszerű befektetései –, annak egy idő után szinte kilátástalan lett az élete, amit egy valamikor sztárolt embernek megérteni is nehéz, nemhogy megélni és feldolgozni. Tíz év alatt a legnagyobb vagyonok is elfogytak, semmivé váltak, és 40-45 év fölött a nulláról újra kezdeni már iszonyatosan nehéz.
Magyarországon az olimpiai érmesek 35 éves koruk után életjáradékot (kvázi nyugdíjat) kapnak az elért eredmény függvényében – van, aki milliókat, van, aki szerény összeget, ami legfeljebb a megélhetéshez elég. De ebben csak kevesek részesülnek, hiszen az élsportolók többsége el se jut az olimpiára, és ugyan amíg aktívan sportolnak, jól keresnek, ám a könnyen jött pénz sokszor könnyen el is megy. Aztán ha már nem könnyen jön, vagy egyáltalán nem jön, akkor kiderül, milyen a való világ...
Hajnal Csaba, a veszprémi kézilabdapápa mondta a tejben-vajban fürdő, csak a jelennek élő játékosainak, hogy: „Ti azt hiszitek, örökké fogtok kézilabdázni.” Voltak, akik a visszavonulásuk után is a sportágban maradtak. Például Gyurka János, Csoknyai István, Sótonyi László, Pásztor István, Gulyás Péter, Fazekas Nándor edzősködik, akárcsak a testnevelői végzettséggel is rendelkező Török Lajos. Éles József saját kézilabdaiskolát alapított, ahol minden feladatot elvégzett, amit csak kellett. Németh Csaba a csapat technikai ügyeit intézi hosszú évek óta, Nagy László a klub sportigazgatója. Putics Jenő és Cziráki Zsolt a gazdasági életben találta meg a számítását. A légiósok közül Bozidar Jovic és Mirza Dzomba a turizmusba fektette megtakarított pénzét, mindketten kiadható tengerparti ingatlanokat vásároltak az Adrián.
Könnyebb az átállás azoknak, akik a sportágban maradnak, de nem lehet mindenki edző vagy sportszervező, mert ennyi szakemberre nincs is szükség, és nem is alkalmas mindenki arra, hogy a meglévő tudását átadja.
Sportolói berkekben mindig népszerű volt a vendéglátás. Már a régi nagyok is arra hajtottak, hogy üzemeltethessenek gebinesként egy kocsmát, presszót vagy éttermet, de aki nem értett hozzá, hamar csődbe vitte, és elúszott a befektetés. Így járt ezzel az egykori NB I-es veszprémi labdarúgó, Onhausz Tibor, aki vendéglátó egységet működtetett, és az egyre szaporodó potyaleső barátoknak nem kellett fizetni, márpedig így Siófok belvárosában is csődbe lehetett jutni. Ezután a Tesco áruházban dolgozott, de egyszer az ottani találkozásunkkor talán egy percet beszélgethettünk, mert mondta, a főnöke nem tűri, hogy a beosztottjai trécseljenek a munkaidőben. Talán ezek a nagy fordulatok is hozzájárultak a Ferencvárosban nevelkedett, majd Győr és Siófok Pro Urbe-díjas futballistájának korai halálához. Nem könnyű a helyzete az egyik volt veszprémi csapattársának, aki pályamunkás abban a stadionban, ahol egykor több ezren élvezték a játékát.
Dödi, alias Bognár Péter, aki veszprémi és győri színekben több mint száz mérkőzésen lépett pályára a labdarúgó NB I-ben egy öt évvel ezelőtti portréinterjúban ezt válaszolta arra a kérdésre, hogy utólag mit csinálna másképp: „Tanulnék, főleg nyelveket, legalább egyet, de inkább kettőt. Ezt javaslom a mai fiatal futballistáknak is. Ha annak idején odafigyelek a tanulásra, akkor valószínűleg könnyebb lenne az életem, meg sok más egykori csapattársamnak is.”
