Rendkívül színes pálya a tiéd, kívülről úgy tűnik, alapvető lételemed, hogy többféle műfajban is alkoss. Hogy érzed, ott tartasz ebben a pillanatban, ahol tartanod kell? Ahol tartani szeretnél?
Tudatos ember vagyok, és akkor érzem jól magam, ha a kezemben van a gyeplő. Természetes, hogy nem mindent irányíthat az ember, csak törekszem arra, hogy amit megléphetek, azt meglépjem. Idén tavasszal töltöm a harmincötöt, van egy három és fél éves kisfiam, mondhatnám, hogy egy kisebb életközépi válságban vagyok, sok bennem a kérdőjel magammal és a szakmámmal kapcsolatban, ugyanakkor úgy érzem, van mibe kapaszkodom, és vannak céljaim. Az elkövetkezendő időszakban szeretném, ha a báb műfaját populárisabbá tehetném, nyilván nem a minőség kárára.
Ezt hogyan kell pontosan érteni?
Jó lenne, ha a magyar emberek fejében eltűnne az a tévhit, hogy a báb gyerekműfaj. Ha széles körben megértenék, hogy a “báb nem korosztály, hanem műfaj”, azt már óriási sikernek könyvelném el. De örülnék, ha a báb szócska hallatán az emberek fejében, az én nevem is szerepelne a névsorban.
Úgy fogalmaztál, szereted, ha a kezedben van a gyeplő. Nem volt mindig nálad?
Ebben a szakmában sokan sodródnak. A társulati lét velejárója, hogy vársz, és majd szólnak, hogy mi a következő feladatod, kivel játszol, ki rendezi. Úgy látom, az én generációm már próbál kicsit tudatosabb lenni.
Azt érzem, nem telhet el úgy az élet, hogy várok és várok. Ha az ember éppen nem kap feladatot, vagy kevesebbet játszik, akkor járhatja a saját útját, ötletelhet, megmérettetheti magát akár új dolgokban. Azért azt hozzáteszem, a társulati létnek rengeteg előnye is van, de ha valaki nem motivált, vagy nincs aki motiválja, egyszer csak eltelnek évtizedek, egyre kevesebb a kedv, a türelem, az akarat.
Az egyetemen a osztályfőnökeink erősen ösztökéltek bennünket, hogy készítsünk olyan egyéni előadásokat, ami nem csak művészileg kiváló, de eladható, ami szállítható, hiszen a praktikum is része a művészetnek. Igazuk is volt.
Mikor érezted meg, hogy ez működik is?
Az Alaine – Ideje a meghalásnak című előadás, melyet Ladányi Andrea rendezett, és a negyedik saját projektem, úgy hiszen, sorsfordító volt számomra. Mi már az egyetemen is sokat dolgoztunk együtt, akkor kizárólag mester és tanítvány viszonyban, de bizalommal és szimpátiával, mert hasonlót gondoltunk a munkamorálról, érezhetően tudtunk kapcsolódni. Az Alaine-t az első napokban a Mátrában próbáltuk, ahol férjével, a világhírű dobossal, Borlai Gergővel együtt voltunk, ők már az első estén olyanokról beszéltek, hogy én hajnalban majdnem haza indultam…
Mit mondtak?
Hogy nem azoknak kell megfelelni, akiknek addig azt hittem, hogy meg kell. Ők valami szélesebb dologról beszéltek: más koordinátarendszerbe helyeztek, egy sokkal nagyobb, tágabb világba. Bábosként sokszor kapok furcsa tekintet, mert ugye… “az megy bábszínésznek, akinek nem jött össze a színészi pálya”. Ismerjük mi is ezt a mondást. És emiatt a magyar színházi alkotók felé van bizonyítási vágy sokakban. Ez öröklődik. Andreáék teljesen más célokra, utakra, lehetőségekre világítottak rá. A mai napig ösztönöznek erre. Talán, lassan, meg tudom hálálni a bizalmukat és szeretetüket tettekkel, eredményekkel.
Ért eddigi pályádon az említett mondatra utaló sérelem?
Általában mindehol meglepődnek azon, hogy bábszínész vagyok: a nemrég bemutatott Hogyan tudnék élni nélküled? című film bemutatóján például sokan nekem szegezték a kérdést, mit csinálok ott, és főleg, hogy miért bujkálok ott? Pontosan értettem, hogy miért kérdezik, és ez nem az ő hibájuk. Nyilván nem gyakran járnak bábszínházba, mert hagyományosan már “az iskolások sem járnak oda”. Ugye, ez is öröklődik, egy minta, egy szokás. De én szinte kivétel nélkül azt látom, hogy ha nyitottság, kíváncsiság van az emberben, hamar szakít a szokásokkal. Csak egyszer kell elmenni egy professzionális bábelőadásra, és utána már nincs megállás.
Hogyan reagáltál az efféle kérdésekre?
Először is leszögeztem, hogy értem, miért kérdezik, de higgyék el, hogy én nagyon szeretem ezt a műfajt, mert elképesztő, mire képes, milyen ereje van. És ha valaki profizmussal áll hozzá, és nem éri be kevéssel, akkor bátran mondhatom, igazi mentális és fizikális kihívás bábszínésznek lenni. Majd rögtön invitáltam őket, hogy jöjjenek, nézzék meg, mi történik ott, hogy láthassák, tapasztalják, hogy mennyire más, mint amit gondolnak. Emlékszem Ladányi Andrea évekkel később mondta el, hogy amikor elkezdtük az Alaine-t, nem tudta, hogyan fog bábelőadást rendezni, de amikor elővettem a bábot és mozgattam, teljesen megnyugodott, mert valóban életre kelt.
Ez önbizalmat is adott?
Nem éreztem, hogy önbizalomhiányos lennék, de engem mindig emelt a jó szó, a dicséret, vagy a jogos számonkérés. Tudom, sokak attól kapnak lendületre, ha nyirbálják őket, mármint akár ok nélkül, én az ellenkezője vagyok. Nem az állandó dicsérgetésről beszélek, hanem az őszinteségről, ha pozitív, ha negatív a tartalom. És dicsérni kevesen tudnak.
Egyszer például visszahallottam, hogy Novák Eszter azt mondta egy másodévben készült etűdömre, hogy tökéletes volt. Ezek a visszajelzések továbbviszik az embert, erre építeni lehet. Abból az etűdből lett az Anyajegy című előadásom. De Presser Gábor is jött már el előadásomra, volt, amelyik után megvárt, volt, amelyik után felhívott, és hosszan ecsetelte, mennyire jó volt, amit csináltam. Hogy ezt tudnom kell.
Igaz is, nagy kár lenne nem tudni róluk. Valódi dobbantónak gondolom, amiről én el tudok rugaszkodni. Lehet, hogy egy művésznek éreznie, de tudnia is kell, hogy hol tart. Hálás vagyok, ha szembesítenek az előnyeimmel és a hátrányaimmal is.
Említetted, hogy hasonlóképpen gondolkozol a munkamorálról, mint Ladányi Andrea. Pontosan hogyan értendő ez a báb műfajában?
Egy bábelőadás alapvetően nagyon sok apró részletből áll össze, tehát a szövegtanulás, a dalok elsajátítása mellett elképesztően fontos, hogy hogyan mozgatsz, pláne ha többen mozgatunk egy figurát, vagy, hogy hová tesszük le a tárgyakat, illetve a bábokat, természetesen nem mindegy, milyen szögben helyezed el… Szóval, ha nem vagy elég precíz, a produkció egyszerűen veszít a minőségéből. Szeretem, ha hatékonyan dolgozunk, és ha maximálisan az adott feladatra koncentrálunk jó hangulatban, jó légkörben. Én eddig úgy tapasztaltam, ha mindenki felkészült, akar és tud is dolgozni, akkor szuper hangulatú próba folyamat után sosem csúszik egy bizonyos nívó alá a produktum.
Ez a fajta precizitás mindig jellemző volt rád, vagy a műfaj hozta?
Valójában engem úgy nevelt az anyukám, hogy a busz indulása előtt tizenötperccel már legyek a megállóban, inkább fagyoskodjak, de semmiképpen ne késsek el. Tehát ezt a fajta mentalitást otthonról hozom, de kétségtelen, hogy a bábszínház még inkább felnagyította, hiszen komoly következményei lehetnek egy-egy bagatell dolognak. A néző nem arra váltott jegyet, hogy bénázzunk, de a háttérben dolgozó kollégák, a szervezés, a technikusok és a takarítónő sem azért kelt fel korán reggel, hogy mi alibizzünk. És ha ezt teszed, a báb lebuktat, megtörik a varázslat. Tényleg rajongom ezt a műfajt, nem csinálnám pusztán keresetért.
Többféle műfajban alkotsz: kell bátorság ehhez a változatos pályához?
Szerintem kell bátorság ahhoz, hogy többféle dologban kipróbáld magad. A filmek kapcsán például nekem is tudatosítani kellett magamban, hogy ha egy casting után nem én kapom a szerepet, az nem azt jelenti, hogy rossz vagyok, hanem, hogy az adott karakterhez más személye jobban illik. Akár száz nemet is kaphat az ember, és mintha mi sem történt volna, úgy kell várni az igent. Kitartónak kell lenni. Mindezt egyébként Szász János erősítette meg bennünk még az egyetemen. A bátorság, a kitarás, és a mentális erő szerintem szükséges ezen a pályán.
Milyen élmény volt a Hogyan tudnék élni nélküled? című film forgatása?
A filmszakmában kevés tapasztalatom volt eddig, hiszen ezelőtt egy-egy napokat forgattam csupán. Izgultam, hogy sikerüljön felvennem a ritmust. Nagyszerű élmény volt az egész, rendkívül profi volt a stáb, és az első napon éreztem, hogy bármeddig csinálnám ezt is.
Komoly koncentráció, figyelem, ugyanakkor lazaság kell ehhez a munkához is. Már a kezdetek kezdetén éreztem, hogy az általam alakított Rita karaktere közel áll hozzám.
Úgy érzem, jól sikerült az első nagyfilmes bemutatkozásom, talán nem is baj, hogy a „debütálásom” nem főszereplőként történt. Amikor megtudtam, hogy én kapom meg a szerepet, elképesztően örültem, de gyakorlatilag csak a forgatáson hittem el, hogy eljátszhatom Ritát.
Nézőként is érdekel ez a műfaj, vagy csupán alkotóként?
Engem minden érdekel, amiről azt gondolom, hogy profi, illetve, amit professzionális alkotók hoznak létre. Ez bármi lehet, kosárlabda meccstől a klasszikus zenéig. Engem csak az nem izgat, amiből kispórolnak valódi szakértelmet, időt, és energiát.
Néhány évvel ezelőtt szerepeltél a Sztárban sztár című műsorban. Az hogy jött?
A járványnak köszönhetően hosszú ideje nem csináltam semmit, türelmetlen voltam, s ez volt az az időszak, amikor rájöttem, nekem örökké magyaráznom kell, hogy a báb műfaja nem csupán gyerekeknek szól. Amikor felhívtak, hogy lenne-e kedvem elmenni a műsorba, tudtam, összemixelhetnénk a dolgokat, becsempészhetném valahogy a bábot. Hozzáteszem, sokkal sokkal jobb produkcióval kellett volna elmennem, ezt akkor is így gondoltam, viszont örültem, hogy lehetőségem volt nagyobb nyilvánosság előtt népszerűsíteni a báb műfaját.
Hogyan érintett az akkori fogadtatás? Sokan „a magyar Sandra Bullock”-ként hivatkoztak rád a hasonlóság miatt…
Megszoktam, hogy sokszor megbámulnak, sőt, oda is szoktak jönni hozzám. Ha ez folyton rosszul esne, elég rossz napjaim lennének. Az a helyzet, hogy én magam is látom a hasonlóságot, ezzel nem tudok mit kezdeni, olykor még jó helyzetek is alakulnak belőle. Amikor Pesten átvettem a Junior Prima díjat, tudtam, aki látta a Beépített szépség című filmet, mind belefog gondolni abba, hogy egy hasonló jelentnek a szemtanui. Amíg ezen gondolkodtam a ceremónia előtt, odajött hozzám egy idős úr és így szólt: mondták már Önnek, hogy nagyon hasonlít Nicole Kidmanre? Ezt még nem mondták, válaszoltam. Végül ez jól jött a köszönőbeszédemben is.
Hogyan kell elképzelni a jövődet, milyen év vár Rád?
Egyrészt addig kell ütni a vasat, amíg meleg, másrészt viszont testileg, lelkileg és mentálisan nagyon fontos, hogy egészségesek legyünk. Ha bármit túltol az ember, úgysem tud egy idő után azon az energiaszinten működni, ami a sikeres munkákhoz elengedhetetlen. Olyan dolgokat szeretnék csinálni, amiket hitelesnek tartok magamtól, és mindent a lehető legtöbb energiabefektetéssel, de ismétlem, ehhez minden belső körülménynek stimmelnie kell. Most jó fizikai erőben vagyok, ami a bábszínháznál kimondottan fontos. Szuper kollégákkal dolgozhatok a Kabóca Bábszínházban és a KL Színházban, talán új dolgokat is kipróbálhatok máshol, de ami mindennél fontosabb, hogy a családom egy biztonságos, támogató közeg. Boldogok vagyunk.