Nem tudom elfogadni a tagelést mint művészeti ágat. Semmi művészit nem látok benne. Nem akar mondani semmit, az egyetlen célja, hogy az alkotó elkövető otthagyja a névjegyét, lehetőleg minél feltűnőbb helyen. Megjelöli a területét, dacolva a lebukás veszélyével, miközben anyagi kárt okoz a tulajdonosnak – ennyi erővel körbe is vizelhetné a territóriumát. Olyan, mintha egy festő ráfirkantaná a szignóját az üres vászonra, majd azt mondani, hogy tessék, ez A Mű. Nem, ez nem az.
Ezzel szemben nagy rajongója vagyok a street artnak, ahol az esztétikai érték számottevő mondanivalóval párosul. Banksy, Blub vagy Bronik mondani akar valamit a világról, amiben élünk, üzenetet fogalmaz meg a munkáival, gyakran erős társadalomkritikai éllel. Ez érték. És a személyes meggyőződésem – amiről már több mint tíz évvel ezelőtt is írtam –, hogy ennek érdemes legális kereteket is biztosítani, szabadon festhető felületeket kijelölni, ahol a művészeknek van lehetőségük és idejük egy gyenge firkánál komplexebb alkotást kidolgozni. Sajnos ez azóta sem történt meg: egy-egy tűzfalat néha rábízunk valakire, de nincs meg a demokratikus hozzáférés, a bárki által használható felület. Nem bízunk a művészeinkben.
Ezek után joggal merül fel a kérdés a kedves olvasóban, hogy miért választottam ezt az alkotást, ha egyébként lesújtó véleménnyel vagyok a tagekről? Azt gondolom, hogy ebben az esetben jól használta a művész a firkákat, mond velük valamit, teremt és elgondolkodtat.
Günter Konrad: vive sissi (2017)
Günter Konrad osztrák grafikus digitális dekollázsokat hoz létre: a művészettörténet ismert alkotásaihoz nyúl hozzá, megtépi, koptatja őket, mintha régi plakátok lennének a falon, aztán új rétegeket fúj rá, azokat is koptatja, és újabb, frissebbnek látszó minták következnek. Rokon elgondolás ez azzal, amit a híres francia mixedmedia-művész Jacques Villeglé gyakorolt, vagy amit itt helyben Géczi János csinál. Az egymásra rakodó rétegek különböző idősíkokat jelenítenek meg egyetlen képen belül, ezzel az alkotás háromdimenzióssá válik, a harmadik dimenziót azonban nem a tér, hanem az idő adja. Csakhogy míg Villeglé vagy Géczi kvázi-népművészeti alapanyagból, az utcán valóban évek-évtizedek alatt egymásra rakódott plakátrétegekből dolgozik, Konrad teljes egészében maga konstruálja a látványt – és mivel mindez digitálisan történik, így semmiféle kárt nem okoz vele.
A tagek így esztétikai és jelentésbéli szerephez jutnak, megjelenítik a modern városi vizualitást, és kontrasztba állítják napjainkat a múltbéli művészettel, ütköztetik egymással a két kor társadalmát; ugyanakkor az egymásra rakodó rétegek az ellentmondásokon, a különbségeken túl arra is felhívják a figyelmünket, hogy mindaz, amit ma megtapasztalunk, a múltból fakad, annak egyenes következménye.
Ebben a konkrét esetben az eredeti mű, amihez Konrad hozzányúlt, Franz Xaver Winterhalter 1865-ben készített portréja, ami Erzsébet királynét, Sissit (fontos: két s-sel a közepén) ábrázolja. Erzsébet a maga korának Diana hercegnője volt, népszerű, sokak által rajongással övezett figura, aki megszelídítette Ferenc Józsefet – olyannyira, hogy a forradalmat 1849-ben leverő uralkodóra fél évszázaddal később már a nép Ferenc Jóskájaként, mint egy kedves nagybácsira tekintettek. (Halkan jegyzem meg, hogy miközben a történetmondásunk elnyomókként pozicionálja a Habsburgokat, a Mohács óta eltelt egy híján ötszáz év leghosszabb sikerszériái – a barokk újjáépítés, a reformkor és a dualizmus – az ő fennhatóságuk idején történtek. A történelemre hajlamosak vagyunk feketén-fehéren, abszolútnak vélt igazságok tudatában ránézni, a valóság azonban ennél árnyaltabb, és a kritikai gondolkodás segít a jobb megértésben.)
Erzsébet bajor hercegnőként látta meg a napvilágot 1837-ben Münchenben. Noha még jócskán a diplomáciai házasságok korát éltük, Ferenc Józseffel tudhatóan szerelemből kötötték össze életüket 1854-ben. Az imént megvont Diana-párhuzam Sissi családi életére is alkalmazható: a jó családból származó, de a királyi udvar merevségétől idegenkedő nő gyakran került összetűzésbe a királyi családdal, különösen anyósával, és az udvartartás is gyanakodva figyelte a megszokott protokolloknál közvetlenebb viselkedését – a nép szemében azonban éppen e tulajdonsága miatt vált rajongás tárgyává. Sajnos népszerűsége nem érintette meg Luigi Lucheni olasz anarchistát, aki 1898-ban sikeresen a királyné közelébe férkőzött és szíven szúrta. A királyné meghalt, a legendája azonban azóta is él, regények, filmek, sorozatok dolgozzák fel történetét újra meg újra.
Konrad munkája – azáltal, hogy napjaink vizualitásával övezi a királyné portréját – átélhetőbbé, befogadhatóbbá is teszi Sissi történetét. A tagek erdején át ránk pillantó nő tekintete átsuhan az elmúlt 160 éven, és mintha az idő dimenziója összepréselődött volna, amikor a sík felületre helyezték: szinte karnyújtásnyi közelségbe hozza őt. Ugyanez a hatás a művész többi alkotásán is működik, ezért jó szívvel ajánlom az érdeklődők figyelmébe a honlapját, ahol százszámra találhatók a klasszikus művészetet a graffitivel párosító digitális dekollázsok.
