Valójában Beth Hart koncertjének késői lemondása után a szervezők alig másfél hónapja jentették be, hogy az amerikai blues énekesnő pótlásáért nem eveznek nemzetközi vizekre, hanem a hazai blues-szcéna legkiválóbb zenészeit hívják meg Veszprémbe. Ez a mellékes háttérinformáció a koncertről viszont akkor vált végérvényesen lényegtelenné, amikor pontban este kilenckor Tátrai Tibor megpendítette az első gitárhúrt a koncerten.
Az idén már a hetvenharmadik életévét betöltő Tátrai nem személy, sokkal inkább jelenség. Ő nem szavakkal kommunikál a színpadon, mégis tökéletesen lavíroz és irányítja zenésztársait is a blues karcolt rovásaiban.
A csütörtöki koncertnek voltak olyan momentumai, amikor egy gitárszóló közben mintha megállt volna az idő. Az embernek fogalma sem volt, hogy fél perce, vagy fél órája járják a sátántangót Tátrai ujjai a gitárhúrokon. Még szerencse, hogy a koncert rendezőinek volt annyi lélekjelenléte, hogy felismerték ezt a már-már spirituális történést, a kamera fókuszát, amik az óriáskivetítő képét adták, pedig hosszan rajta tartották a gitáron.
A koncertet megelőző percekben még el lehetett kapni olyan beszélgetéseket a közönség soraiban, ahol azzal totóztak az emberek, hogy vajon Tátrai negyvenéves életművének mely fejezeteiből játszanak Veszprémben.
Apropó Totó… Tavaly ők léptek fel a Veszprémfesten, a koncert után pedig az Aréna előtt találkoztam a polgármesterrel, akinek megjegyeztem, nem számítottam rá, hogy a bőven nagypapa korban lévő együttes egy kétórás show-val készül a Veszprémfestre. Porga Gyula akkor nevetve mondta, hogy az öreg rockerek nem ismernek tréfát, ha közönség elé állnak, akkor úgy játszanak, mintha nem lenne holnap.
Tátrai Tiborék két és fél órát játszottak, szünet nélkül.
Közben olyan zenészek csatlakoztak egy-egy dal erejéig, akik önmagukban is képesek lennének megtölteni egy Veszprémfestet – Jamie Winchester, Frenreisz Károly, Ferenczi György és Deák Bill Gyula.
Rajtuk kívül nem lehet elmenni Hegedűs Bori által nyújtott zenei élmény mellett sem. Az énekesnőt, ha valaki csukott szemmel hallgatja, legalább egy huszonkét év tapasztalatával bíró díva jelenik meg. Hegedűs Bori mögött is huszonkét év van, csakhogy ez a szám nem a zenében, hanem az életben eltöltött ideje eddig. Tátrai Tibor a gitárjátékával támasztékot adott Borinak, hogy aztán ő kieresztve a hangját, végig söpörjön a blues a História kerten, mint a novemberi szél a kőbányai gyárudvaron.
És ha már Kőbánya és a „kőbánya blues”, Deák Bill egy tőmondattal is képes volt összefoglalni, hogy mi történik a színpadon, amikor zenész társára mutatott: „Hölgyeim és uraim, Tátrai Tibusz, a barátom.” Csakhogy itt az évtizedes barátság nem a lazázásról, a bennfentes poénokról szólt. Hanem egymás rezdüléseinek tudatalatti értelmezéséről. Az összhangról, a feszültség legapróbb jelét is nélkülöző közös zenélésről.
A dalok gerincét főleg a Godfater, Tátrai pár éve megalapított új zenekarának dalai adták. És bár talán elsőre hiányérzete is lehetett volna az embernek, hogy az olyan klasszikusok, mint a Charlie-val közösen előadott Fekete madár, vagy Utazás az ismeretlenbe kimaradt a felhozatalból, valójában e döntés mögött is mélyebb üzenet bújik meg. Mert tudna-e bárki mondani még egy olyan előadót, aki a blues vonalán mozogva nem a klasszikusokhoz nyúl minden esetben vissza, tovább karcolva azokat, hanem tehetségét új szerzemények létrehozásának szenteli? Nem kínos tribute stílusban, hanem finoman igazítva a negyven év tapasztalatához, de mégis újszerűen.
Mészáros Zoltánnak (a Veszprémfest megálmodója, főszervezője), ha az volt a célja, hogy az idei fesztivál repertoárjával némileg edukálja a közönséget a blues-zenéből, akkor Tátrai Tiborban hű szövetségest talált, ahogy korábban Joe Bonamassában is. És ha az a hosszútávú cél, hogy minden fesztiválévben valamelyik műfaj, de mindig másik megkapja ezt a plusz figyelmet, csak üdvözölni tudjuk a törekvést.
Tátrai Tibor és barátainak koncertjéről a teljes galériát az alábbi képre kattintva nézhetik meg:
