Olykor a kevesebb kenyeret több cirkusszal pótolták. Így volt például a második világháború után a teljesen legatyásodott Magyarországon, ahol a sportsikerek nyújtottak örömöt a nyomorban, visszaadva valamit a megtépázott nemzeti büszkeségből. 1948-ban 10 arany-, 5 ezüst- és 12 bronzérmet nyertek versenyzőink a londoni olimpián. Négy évvel később Helsinkiben minden idők legeredményesebb ötkarikás szereplésével (16-16 arany és bronz mellett 10 ezüst) a nemzetek pontversenyében a harmadik helyet szerezték meg a magyarok az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött. 1956-ban a forradalom viharában a korábbinál jóval kisebb létszámú csapattal is derekasan helytálltak sportolóink Melbourne-ben: a 9 arany-, 10 ezüst- és 7 bronzérem megszerzése negyedik helyet ért a szovjetek, az amerikaiak és a házigazda ausztrálok mögött. Ám a forradalom jelezte, hogy most már több kenyér kell a népnek, mint cirkusz, mert utóbbival nem lehet jóllakni...
Számos sportágban nyújtottak világszínvonalú teljesítményt sportolóink az említett időszakban. Vívásban, vízilabdában és úszásban folytattuk a korábbi hagyományokat, melléjük felzárkóztak az atléták, a birkózók, a bokszolók, a tornászok, az öttusázók, majd a kajak-kenusok.
Legnagyobb közönségkedvencek azonban a labdarúgók voltak és maradtak, akik gyakran töltötték meg az akkor több mint 100 ezer nézőt befogadó Népstadiont, és nem csak az Aranycsapat válogatott meccsein, hanem a bajnoki kettős rangadókon is. Csökkent ugyan a sportág iránti érdeklődés, miután 1970-ben és 1974-ben nem sikerült kijutni a világbajnokságra, de ekkor is futballmeccsre jártak messze a legtöbben.
Gyakran játszottak telt házas meccseket a Népstadionban - Fotó: Fortepan/Nagy Gyula
Sokáig a budapesti csapatok uralták a magyar labdarúgást – közel a mezőny felét alkották a fővárosiak –, de a megyeszékhelyeken presztízskérdéssé vált egy NB I-es csapat léte. Ebben is versenyeztek a megyéket irányító párttitkárok. Egy időben Fejér megyében három élvonalbeli gárda is volt – a Videoton, az ugyancsak székesfehérvári MÁV Előre és a Dunaújvárosi Kohász. Fejér megye nem csak fociban volt erős, hanem más sportágban is. Minden bizonnyal ebben szerepet játszott az is, hogy a megyei párttitkárasszony férje a megyei testnevelési- és sporthivatal elnöke volt, ami érzékelhetően nagy hasznára volt a helyi sportéletnek.
Ezzel ellentétben a szomszédos Veszprém megye rettegett ura állítólag egy családi perpatvar miatt utálta a sportot, ami meg is látszott a támogatáson, hiszen csak annyi pénz jutott erre a területre, hogy szó ne érje a ház elejét.
Az olcsó sör és a fröccs mellé a melósoknak kellett az ilyen jellegű vasárnap délutáni kikapcsolódás a bányászvárosokban (Tatabányán, Salgótarjánban, Komlón, Dorogon), a kohászati üzemek településein (Diósgyőrben, Dunaújvárosban, Ózdon), és más olyan ipari központokban, mint Győr, Pécs és Székesfehérvár. Kevésbé tartotta fontosnak a hatalom az olyan, inkább „értelmiségi” városokban, mint Debrecen, Szeged, Kecskemét, Veszprém. Már csak azért is, hogy ne legyen alkalom nagy tömegnek összegyűlnie, nehogy aztán a szurkolás átmenjen tüntetésbe...
