Létezik-e elveszettebb érzés 2025-ben annál, mint amikor a külföldi nyaralásunk első napján egy óvatlan mozdulatnak köszönhetően okostelefonunk kicsúszik a markunkból és úgy ér földet, hogy belső sérülései visszafordíthatatlan károsodást okozzanak neki? A kijelző még fel-felvillan párszor, mint amikor a haldokló ember a kórházi szobában utoljára közölni szeretne valamit a szeretteivel, aztán életjelet már csak néhány ütemtelen pittyenés jelez, végül már az sem.
Először persze tagadunk. Egy újraindítás elég és minden a régi lesz… de nem. Aztán jön a düh, Murphy elátkozása olyan formában, amire a világon egyedül csak a magyar nyelvvel képes az ember. Ezután elkezdünk alkudozni saját magunkkal. Végülis unión belül vagyunk, nem is messze az anyaföldtől, kell lenni annyi vérnek a pucánkban, hogy keresünk egy mobilszervízt valahol a tengerparti koktélbárok között! Persze legbelül tudjuk, hogy úgysem fogunk, ezért letargiába esünk. Végül megnyugszunk, hogy legalább a SIM épségben maradt és távolba merengünk, egy emberöltővel felérő egy héttel későbbi időpontra, amikor hazaérve a fiók mélyén előkeressük a két éve leselejtezett készülékünket és bízunk benne, hogy az akkumulátora még emlékszik arra, milyen, amikor áramot szívhat magába, mint a gyöngyhalász, miután perceket töltött egy levegővétellel a tenger fenekén és újra felbukik a habok között.
De addig digitális detoxikálóba kerültünk, és nincs belőle kiút.
Hosszú órák, majd egy nap is eltelik ebben az állapotban. A világ pedig elkezd furcsán vibrálni. Az emberek sokkal élőbbek lesznek. Egy tengerparti móló kávézójában ülve van idő megfigyelni őket. Nem az egymásra hányt pixeleken keresztül egy tenyérnyi monitoron, hanem húsvér valójukban. Azt mondjuk, hogy azért szeretünk külföldre utazni, hogy megismerjünk egy másik kultúrát, mert olyan trendi, ha élünk a Schengen adta lehetőségekkel és felvértezzük magunkat a híres ó- és középkori látványosságok megismerésével. Pedig egy kőhalom sem képes felérni azzal a kulturális élménnyel, amikor a Google Translate segítsége nélkül próbálunk elboldogulni egy nyaralóövezettől félreeső falucska kisboltjában a német és angol keverékéből létrejött fura, de a gyakorlatban létező idegennyelvvel, ami a legkisebb közös kommunikációs többszörösnek bizonyul a beszélgetés végére végtelenül szimpatikusnak tűnő ismeretlen eladóval.
A digitális detox állapotában a házak, a hegyek, a naplemente a tengernél is sokkal valóságosabb lesz. Persze egyből nyúlunk a zsebünkhöz, hogy megörökítsük. De hiába, a telefon memóriája helyett a saját emlékezetünkben kell helyet csinálni a látványnak. Márpedig az emberi agy nem csak 48 megapixeles képeket képes készíteni.
És így telnek a napok. Végül egy egyszerű félreértés rádöbbent, hogy teljesen sikerült beleintegrálódni ebbe a furcsa, mégis megannyi élménnyel teli digitálismentes világba. Amikor a társaságból valaki elhinti, hogy már csütörtök van, pedig szentül esküszünk rá, hogy csak szerda.
Márpedig csütörtök volt, aztán péntek, szombat, vasárnap pedig már itthon keltjük életre a régi telefont, hogy aztán megkérdezzük azoktól, akik tartották a frontot fizikai és digitális távollét alatt, hogy mi történt az elmúlt napokban Veszprémben? A válasz pedig: semmi különös.
