Megveszi az egyre dráguló bérletet vagy belépőjegyet a mérkőzésekre, és persze a mezt, sálat, sapkát, zászlót, dudát, dobot, kereplőt – szóval mindent, ami kell a szurkoláshoz. Továbbá – kerül, amibe kerül – kíséri a kedvenceket közelre és távolra: autóval, busszal, vonattal, repülővel.
A szurkoló az, aki mindig optimista. Hiába kapott ki legutóbb a csapat, majd most nyerni fog. Ha több hete nem nyert, akkor annál inkább, hiszen minden sorozat megszakad egyszer, talán éppen most van az az egyszer. De ha most nem, akkor majd legközelebb. Hiszi, hogy: „egyszer nekünk is lehet szerencsénk, egyszer minket is segíthetnek a játékvezetők, egyszer az ellenfélnek is lehet rossz napja.” Ha pedig nyerő szériában vannak a kedvencek, akkor királyság van. Mustrálják a bajnoki táblázatot, megy a matekozás: „ha nyerünk itthon – mert az alap –, aztán jön az idegenbeli bravúr, akkor...” És ez így van rendjén, hiszen a remény hal meg utoljára. Annak ellenére, hogy csak egy csapat lehet bajnok, a dobogóra is legfeljebb három fér fel, és valaki(k)nek ki is kell esni az adott bajnoki osztályból.
AI által generált fotó
Persze van, amikor a szurkoló gondolatban átlép a nézőtéri korláton, és ilyenkor a kispadon, az öltözőben, vagy éppen az elnöki irodában képzeli magát. Nem ezt a játékost kellene megvenni, hanem azt, nem így kellene összeállítani a csapatot, hanem úgy, nem őt kellene lecserélni, hanem a másikat, nem védekezni kellene, hanem támadni. Ilyenkor a szurkoló mindenkinél jobban ért a sportághoz. Több pénzt szerezne, mint az elnök, bölcsebben igazolna, mint a sportigazgató, keményebben tréningezné a csapatot, mint az edző, és sokkal nagyobb odaadással hajtana a pályán, mint a játékos, amiért amúgy is jól meg van fizetve. Ha nem tetszik a produkció, akkor a játékos vegye le a mezt, melynek viselésére méltatlanná vált, az edzőt ki kell rúgni, mert nem ért hozzá, az elnök pedig mondjon le, mert ugyebár a fejétől bűzlik az a bizonyos hal. Véleményét nem rejti véka alá, tisztán látja a kiutat, amit mindenkivel megoszt az internetes oldalakon.
Természetesen a tehetségtelen, vak és korrupt játékvezetőkről is megvan a szurkoló határozott véleménye, de hozzájuk érzelmileg nem kötődik úgy, mint a klubhoz. Szóval, az is a szurkoló, aki mindenkinél jobban ismeri a szabályokat, ezért a legtisztábban látja és legobjektívebben tudja megítélni a pályán történteket.
Ha nyer a csapat, akkor jól esik egy-két korsó sör a meccs után, ha kikap, akkor is, már csak azért, hogy legyen valami élvezhető is az adott napon. Kudarc esetén ilyenkor jön a fogadkozás: „torkig vagyok mindennel, ide se jövök többé, nem érdekel az egész.” Aztán persze jön a következő meccs, és a szurkoló újra teszi a dolgát: mezbe öltözve, zászlót lobogtatva, hangját rekedtre ordítva biztatja kedvenceit a lelátón. És jóban, rosszban kitart kedvenc csapata mellett.
