– Többféle szerepben is megismerhette a közönség. Ön hogyan határozza meg ma a saját szakmai identitását?
– Nehéz egy szóval megfogalmazni. A televíziósokra szokták mondani, hogy újságírók, miközben az én pályafutásomnak a legkisebb része volt a hagyományos újságírás. Ha nagyon muszáj kategóriát mondanom, akkor talán azt mondom: televíziós. De őszintén szólva ma már igyekszem elkerülni ezeket a titulusokat. Sokkal közelebb áll hozzám az, hogy történetmesélő ember vagyok. Mi – Ön is, én is – történeteket mesélünk. A színész, a szobrász, a festő is történeteket mesél, csak más eszközzel. Engem mindig az érdekel, mi történik az emberekkel, milyen döntéseket hoznak, mi a sorsuk, én mit csináltam volna az ő helyükben. Bármit is csinálok – sportot közvetítek, vetélkedőt vezetek –, a mélyén ugyanaz van: történetet mesélek.
Fotó: nlc.hu
– Fel tud idézni egy olyan időszakot, amikor kezdte érezni, hogy merre tart az élete, és mi az, ami igazán Önre vár?
– Sokáig a színészet vonzott a legerősebben. Amatőr színházakba jártam, többször felvételiztem a Színművészetire, próbálkoztam Kaposváron is. Idővel fel kellett ismernem – és ebben mérvadó emberek is segítettek –, hogy nem ez az én helyem. Nem biztos, hogy színházi színészként van dolgom a világban. Közben már a Magyar Televízió sportosztályán dolgoztam ügyelőként a nyolcvanas évek elején. Jó volt, szerettem, érdekelt – de soha nem gondoltam úgy rá, hogy „na, nekem itt kell majd karriert építenem”. Egyszerűen ott voltam. Aztán 1988 környékén világossá vált, hogy színész nem leszek. Ugyanebben az időszakban a sportosztályon fiatal riportereket kerestek, mert több lett a műsor. Mivel amúgy is ott dolgoztam, megpróbáltam. És az indult el. Az a nagyon érdekes az életben, hogy amit nagyon akartam, a színészet, az nem ment. Ami meg eszembe sem jutott, csak úgy elém hozta az élet – a sportriporteri munka –, az elkezdett működni. Sorra jöttek a lehetőségek, kaptam a visszajelzést, hogy „ez jó volt, csinálj még ilyet”, újabb és újabb feladatokat bíztak rám. Pár év után rájöttem: nekem valahol itt van a helyem. Ugyanaz a késztetés dolgozott bennem, mint a színészetnél, csak az eszköz lett más. Most, 61 évesen visszanézve is azt tudom mondani: jó helyre kerültem.
– Volt olyan pont, amikor azt érezte: „na, most vagyok a csúcson”?
– Nem, én soha nem akartam csúcsokat megdönteni. Őszintén hiszem, hogy a siker nem cél, hanem következmény. Célokat lehet kitűzni: felkészülni egy közvetítésre, jó műsort csinálni, értelmes beszélgetést lefolytatni. De a siker – hogy hányan nézik, mennyire szeretik, ki milyen díjat kap – egy képlékeny fogalom. Mihez képest siker? Kihez képest? A másikat győzöm le, vagy a tegnapi önmagamat? Én sokkal inkább abban hiszek, hogy nap mint nap önmagunkat kell legyőzni. Nem véletlen a közhely, hogy „egy embert akarok legyőzni, azt, aki tegnap voltam” – de azért közhely, mert igaz. Engem soha nem érdekelt különösebben, hány díjam van, vagy kinek van olyan díja, ami nekem nincs. Ami viszont fontos, az a folyamatos fejlődés: hogy ma kicsit többet tudjak a világról, magamról, a szakmámról, mint tegnap. Ez akkor is igaz, amikor már kevesebb televíziós munkám van, és több a beszélgetés, a közönség előtti szereplés. A lényeg ugyanaz: tanulni, változni, fejlődni.
Fotó: nlc.hu
– Melyek azok a sportpillanatok vagy műsorok a pályájáról, amelyek ma is élénken élnek Önben?
– Három sportélmény biztosan. Az egyik a 2016-os labdarúgó Európa-bajnokság, Izland–Magyarország. Két okból is különleges. Egyrészt egy kamera hátulról rögzítette, ahogy a kommentátorállásban ugrálok a gólnál – ezt az internet azóta is őrzi, ritkán látni kommentátort így örülni. Másrészt ez volt az egyetlen alkalom, amikor magyar válogatott meccset közvetítettem világversenyen. Sok Eb-n és vb-n dolgoztam, de magyar csapat csak ekkor jutott nekem. Szép emlék: jó csapat, jó eredmény, jó hangulat. A másik egy kézilabda-mérkőzés a londoni olimpiáról, szintén Izland ellen. Az utolsó másodpercekben jöttünk vissza a meccsbe, aztán kétszeri hosszabbítás után nyertünk: igazi dráma, igazi sporttörténelem. Ott is ugráltam rendesen, de arról nem készült videófelvétel, „csak” a rádiós kolléga hangja őrzi. A harmadik már nem magyar vonatkozású: a 2014-es brazíliai labdarúgó-világbajnokság legendás elődöntője, Brazília–Németország 1-7. Ezt is én közvetítettem. Felkészülős alkat vagyok, de őszintén: eszembe sem jutott megnézni előre, mi Brazília valaha volt legnagyobb arányú veresége. Az ember nem úgy készül, hogy „hátha történik egy 7-1”. Sporttörténelem lett belőle. A sporton túl nagyon szívesen emlékszem a Játék határok nélkül, az Áll az alku, a Maradj talpon!, a Legyen Ön is milliomos! és a Géniusz című műsorokra. Fantasztikus érzés, hogy a Játék határok nélkül című műsorral kapcsolatban 26 évvel a vége után is úgy állnak elém az emberek, hogy mosolyogva mesélik: gyerekkoruk meghatározó élménye volt. Örömet szerezni valakinek ennyi idő távlatából valódi áldás!
– Hogyan gondolkodik arról, hogy mi marad meg egy televíziós életműből egy ennyire gyorsan változó világban?
– Amit mi csinálunk, az nem úgy maradandó, mint egy regény, amit száz év múlva is le lehet venni a polcról, vagy egy festmény, ami ott lóg egy galéria falán. A televíziós, rádiós munka alapvetően mulandó. Az internet világa persze sok mindent megőriz, de ez a teljes életműhöz képest mindig csak töredék. Én hívő ember vagyok. Úgy gondolom, az élet végén nem az lesz a kérdés, hány műsort csináltam, hány nézőm volt, hányan ismertek meg az utcán. Hanem az, hogy milyen ember voltam, és mit hagytam magam mögött. A Biblia azt mondja: mezítelenül jössz a világra, és mezítelenül távozol. Nem viszed magaddal a nézettségi adatokat. A 26 év után is élő mosolyokat viszont igen!
Fotó: nlc.hu
– A médiafogyasztás ma már teljesen más ritmusban működik: gyors ingerek, rövid videók, TikTok. Mi segít abban, hogy az ember folyamatosan megújuljon, de közben ne fordítson hátat önmagának?
– Nyilván tanulni kell az új technikákat, alkalmazkodni a formátumokhoz. Amikor kezdtem, sárga műanyag betűket ragasztottunk fekete lapokra, így készültek a feliratok. Ma pedig ott tartunk, ahol… Egész más világ. Ezeket a lehetőségeket élvezni is lehet, használni is kell. De szerintem a lényeg nem ez. A lényeg ugyanaz, amiről korábban beszéltem: a kíváncsiság, az alázat, a fegyelem, a munka, a kitartás. Ezek örök értékek. Változhat a technika, az eszköztár, a platform, de a belső hozzáállásnak ugyanolyannak kell maradnia. Ami régen televíziós beszélgetőműsor volt, ma lehet podcast egy YouTube-csatornán. Nem biztos, hogy a tévéképernyőn megy, de audiovizuális történetmesélésnek ugyanúgy hívhatjuk. Csak az számít, hogyan lehet ma is értelmes történeteket mesélni az embereknek.
– A közösségi médiában rengeteg kritika és indulat éri az embert. Hogyan kezeli a negatív kommenteket?
– Ezt meg kell tanulni. A kritikának két fajtája van: az építő, ami segít, és a puszta bántás. Az utóbbi sajnos egyre több. Az igazságtalan kritika tud a legjobban fájni: pont azért, mert igazságtalan. De el kell fogadni, hogy nincs olyan ember, akit mindenki szeret. Van, aki kedvel, más el sem tud viselni. A mai online világban nagyon könnyű ráengedni valakire a frusztrációt: üzenetek, kommentek, személyeskedés. Én is kaptam már olyat, hogy „miért nem takarodsz már el a képernyőről”. Régen megpróbáltam válaszolni, elmagyarázni, mi miért történt, de azt vettem észre, hogy csak rosszabb lesz tőle. Ezekben az esetekben nem az igazság érdekli az embert, hanem az indulat. Az egyik megoldás: nem kell mindent elolvasni. A másik: nagyon tudatosan kiválasztani, kinek a véleménye számít, és kié nem. És kell, hogy legyen néhány ember, aki őszintén megmondja: „Figyeljen, ez most nem volt jó. Ezt ne így csinálja.” Ők a valódi külső kontroll!
Fotó: nlc.hu
– A hétvégék, az éjszakai műsorok és az utazások komoly terhet jelentenek egy családnak. Ön hogyan találta meg ebben a saját ritmusát?
– Három gyermekünk van, ma már felnőttek. Amíg kicsik voltak, a feleségem volt a család stabil pontja. Az én munkám teljesen kiszámíthatatlan: hajnalban rádió, éjszaka közvetítés, hétvégi forgatások, hosszabb távollétek. Ő volt az, aki a gyerekek napját, a család életét kézben tartotta, akkor is, ha én épp dolgoztam vagy utaztam. Én sokat dolgoztam, ez igaz, de nem érzem úgy, hogy kevesebbet lettem volna a gyerekeimmel, mint más apák, csak más ritmusban. Ha hétvégén dolgoztam, lehet, hogy hétfőn egész nap velük lehettem. Abban biztos vagyok, hogy a feleségem nélkül ez a pálya nem működött volna. Ő volt a háttérben a biztonság, akire az egész család támaszkodhatott.
– A néző gyakran idealizálja a képernyőn látott embereket.
– Igen, de azt is gondolom, hogy nem kell mindenkinek a magánéletét ismerni. Nem lehet ugyanazon a szinten alkotni és élni. Lehet valaki zseniális festő, zenész vagy színész, közben emberként ő is gyarló, küzd a saját esendőségeivel. A bulvárvilág megpróbál mindent kifordítani, részletekbe menően széttúrni életeket. Sokszor az emberek többet tudnak egy celeb magánéletéről, mint saját magukról. Talán érdemes lenne egy kicsit többet befelé figyelni, kevesebb zajjal tölteni az életünket. A végén úgyis mindenkinek a saját emberségével kell elszámolnia – nemcsak azzal, hogy mit alkotott, hanem azzal is, hogyan bánt másokkal.
