A filmes szakmát, habár a szórakoztatóiparhoz soroljuk, valójában sokkal nagyobb felelőssége van a történetíróknak és rendezőknek, mint, hogy megtöltik képi tartalommal a vásznat. Mert a néző nem azt a potom néhány ezer forintot fizeti meg, amibe egy mozijegy, vagy egy havi előfizetés kerül. Az életéből a filmnek vagy sorozatnak szánt idővel fizet. A Stranger Things esetében ez összesen körülbelül 45 óra volt.
Pedig az alkotó Duffer testvérek szinte mindent elkövettek, hogy a Stranger Things elbukjon már az első néhány óránál. Korábbi sikersorozatok alapfelállásait összeollózták és teremtettek egy elsőre inkább gyermeteg, mint misztikus világot. Adott néhány gyerek, akik az amúgy is kasztosodó amerikai iskolarendszerben valahol a kockák perifériáján tengődnek (Agymenők), majd akaratlanul belecsöppennek egy földöntúli világba (Lost), hogy aztán a kettő valóság határmezsgyéjén vívják meg azokat a harcokat a demogorgonokkal és egy zombiszerű, hipnotikus lénnyel, amikhez alsó hangon is egy Chuck Norris kellene, de legalább egy Ben Affleck. Közben a két-három generációval idősebb szereplőkkel klisés műbalhékon keresztül próbálnak meg komikus jeleneteket kiizzadni magukból, amiken a néző már csak azért nevet, mert mindenkinek kínos lenne, ha az őszinte fanyalgás ülne ki a tévé előtti arcokra.
Már az első évad néhány része után jogosan merült fel a kérdés: komolyan kell-e venni ezt a sorozatot?
Legalább annyira, mint amennyire a gyerek komolyan veszi a saját játékát. Márpedig azok a játszmák véresen komolyak. (A Stranger Thing esetében szó szerint is, de erről majd később.)
Az egész sorozatot egy látszólag lényegtelen motívum foglalta keretbe: a Dungeons & Dragons offline szerepjáték. Amikor a játékosok maguknak szövik a történetet, beleélve magukat a kitalált karakterekbe – varázsló, mágus, harcos, boszorkány… stb. – és a kulcsmomentumokban a húszoldalas dobókocka adta szerencsére bízzák magukat.
Ha a Stranger Things-re úgy tekintünk, mint egy hatalmas D&D játékra, amit képernyőre vittek és képesek vagyunk a bennünk élő gyermeket feléleszteni, akkor megérthetjük, hogy miért lett az elmúlt évtized egyik legnagyobb nézettségű projektje a sorozat.
A rendező testvérpár ezt a fantáziavilágot elevenítette meg a maga dramaturgiai bárgyúságával, de mégis néha olyan nyers képsorokkal, mint amikor a demogorgonok önkényes vakbélműtéteket hajtottak végre az embereken, vagy amikor a főgonosz Vecna szintén gyermekeket lebegtetett meg, hogy aztán telekinetikus képességeivel horogkeresztszerűen törje szét a végtagjaikat.
Horror, vígjáték, thriller, dráma, akció, fantasy… mi volt a Stranger Things? Kicsit mindegyik. És ebből a koktélból az utolsó részig nem engedett. Az alkotók nem a történet kiszámíthatatlanságával szólították meg a közönséget, hanem azzal a kényelmetlen feszültséggel, azzal a komfortzónán kívüli érzéssel, ami egy gyermeki mesébe ágyazta a sokszor horrorszerű jelenteket, a hős szerepét pedig elosztva a jóérzésű ember szempontjából csakis szerethető gyerekkarakterek között. Márpedig, ha az időnkkel fizetünk egy sorozatélményért, akkor valami olyat várunk, ami különleges, ami kizökkent a sápadt hétköznapokból.
De talán még ez is kevés lenne ahhoz, hogy generációktól függetlenül odaszegezze a nézőket a Netflix elé. A Duffer fivérek másik zseniális húzása az volt, hogy a történetnek megtalálták azt a korszakot, ami a legazonosulhatóbb. Azzal, hogy a 80-as évekbe helyezték bele a történetet, adtak a sorozatnak egy olyan nosztalgiafaktort, ami úgy csalogatja az X és Y-generációk tagjait is, mint a téli fagyi a rendszerváltás gyermekeit. A történet szempontjából pedig kiveszi azt a végtelenül unalmas lehetőségtárat, hogy majd valamelyik 21. századi James Bond-szerű karakter a szuperfegyverével száznyolcvan fokos fordulatot ad az eseményeknek. A sörétes pont annyit tud, mint egy sörétes, a Molotov-koktél pedig éppen annyira éget, mint egy ilyen gerillafegyver, hogy a záróepizód ikonikus baltájáról ne is beszéljünk már.
Mit üzen a Stranger Things? Engedjük el azokat a kliséket, amik az utolsó évadban tetőfokára hágtak, például egy kényelmetlenül hosszú és felesleges coming out jelenettel! A Stranger Things azt mondja, hogy fel kell nőni ahhoz, hogy újra gyerekek tudjunk lenni.
