A történelem legsötétebb napjai azok, amikor az állam a saját polgáraira támad. Sajnos a vérzivataros 20. század Magyarországában bőven találunk erre példát. Nyolcvan évvel ezelőtt mi, svábok kerültünk sorra.
A második világháborút követően több tényező együttállása vezetett a magyarországi németek meghurcolásához. Az egyik ok az 1945-ös földreform, amely révén a földdel nem rendelkező parasztoknak igyekeztek saját területet biztosítani – e folyamatot a kommunisták és a Független Kisgazdapárt közösen hajtották végre. A föld azonban véges erőforrás: ahhoz, hogy osztogatni lehessen, előbb el kellett venni valakitől. A második világháborút követő németellenes hangulat jó ürügyet adott arra, hogy a sváb földművesektől a kollektív bűnösség elve alapján elkobozhassák ingó és ingatlan vagyonukat.
A földhiányt tovább súlyosbították az 1945-ben kiadott Beneš-dekrétumok, amelyek a csehszlovákiai magyar kisebbség kollektív bűnösségét mondták ki: a magyarokat megfosztották vagyonuktól, állampolgárságuktól, és sokukat deportálták Magyarországra. Kellett hát a hely, ahova az érkező tömegeket le lehetett telepíteni.
A politika és a propagandasajtó a háború befejezését követően azonnal nekilátott annak, hogy bűnbakot faragjon a magyarországi németségből. A svábokat a náci hatalom lelkes támogatóinak állították be – és persze valóban voltak ilyen emberek is köztük. A Volksbund-tagok között azonban a meggyőződéses fasiszták mellett ott voltak azok is, akik kényszer hatására léptek be. És arról se feledkezzünk meg, hogy a harmincas években a Volksbund kulturális szervezetként is működött: a vidéki sváb falvakban ők voltak azok, akik a német nemzetiségi kultúra fennmaradásáért tevékenyen dolgoztak: táncházakat szerveztek, színházi előadásokat vittek a falvakba, és ilyen téren is sokan kötődtek hozzájuk mindenféle politikai konnotáció nélkül.
A kommunistáknak nem állt érdekükben az, hogy a valódi bűnösöket felkutassák, sokkal nagyobb haszonnal kecsegtetett, ha a teljes németségtől megszabadulhatnak.
“A svábság egy batyuval jött ide, egy batyuval is menjen” – hangoztatta a kommunista Kovács Imre. A kormányzó kisgazdák asszisztáltak ehhez, id. Antall József úgy fogalmazott: “Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől.”
Hamar megszülettek azok a rendeletek, amelyek kimondták a magyarországi németek jogfosztását: a Volksbund-tagoktól és az 1941-es népszámláláson magukat német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallóktól elvették az állampolgárságukat, és lefoglalták a vagyonukat. Amikor kitelepítették őket, annyit vihettek magukkal a tárgyaik közül, amit a kezükben képesek voltak cipelni. A svábokat vagonokba terelték, és Németország különböző részeibe deportálták – az első vonat nyolcvan évvel ezelőtt, 1946. január 19-én indult útnak Budaörsről.
Több mint kétszázezer embert üldöztek el a hazájából. Olyan sváb családokról beszélünk, akik évszázadok óta Magyarországon éltek. A reményvesztett németek “Isten veled, hazánk!” feliratokat festettek az indulásra kész marhavagonok oldalára, és az egyik vasútállomáson hangzott el a szállóigévé vált mondat, amitől máig összeszorul a szívünk: “Mi, svábok, mindig jó magyarok voltunk.”
A borzalmak végül korábban véget értek, mint azt a kommunisták tervezték. Az 1941-es népszámláláson 477 ezren vallották magukat német anyanyelvűnek, végül “csak” a felüket, több mint kétszázezer embert telepítettek ki. Néhány év után a jól működő gyűlöletkampány teherré és fölösleges logisztikai kihívássá vált az időközben megszilárdult hatalom számára, így 1949. október 11-én rendeletben döntöttek arról, hogy a hazai német nemzetiség még fennmaradt részére már nem vonatkozik a jogfosztás.
A történeteket utólag igyekeztek relativizálni: elterjedt az a nézet, hogy a magyar kormány kényszer hatására cselekedett, a háborúban győztes nagyhatalmak potsdami megállapodásában kimondottakat hajtották végre. Kellő történelmi távlatból visszatekintve azonban kimondható, hogy a lakosságcserére vonatkozó potsdami elvek inkább lehetőséget, semmint elvárást teremtettek, és a magyarországi németek elűzését nem a kényszer, hanem a magyar kormány buzgósága szülte.
Wir stehen dazu
A Vertreibung (elűzetés) hatásait máig érzi a magyarországi németség. Az 1941-es népszámlálás közel félmilliós létszámához képest 2022-ben mindössze 142 ezren maradtunk. Az itt maradtak féltek megélni nemzetiségüket: bár a tős-gyökeres német falvakban egymás közt még sokáig svábul beszélgettek az emberek, amint idegen érkezett a településre, mindenki azonnal magyarra váltott. A nemzetiségi kultúra ápolása sokhelyütt elhalt, a gyerekeket magyarnak nevelték, hogy ne szenvedjenek hátrányt a szocializmus évei alatt. Így történhetett, hogy a több mint kétszázezres létszámú itthon maradt német közösség fele elvesztette az identitását, a névmagyarosítások miatt sokan ma már nem is tudják, hogy a dédszüleik még német anyanyelvűek voltak. A magyarországi német dialektusok homokszemekként peregtek ki az ujjaink közül, a mai fiatalok az iskolákban már a Hochdeutsch-ot tanulják, már ha egyáltalán elsajátítják a nyelvet, és nem váltanak inkább a nagyobb haszonnal kecsegtető angolra.
Kit érdekel ez? – teheti fel a kérdést a többségi társadalomhoz tartozó olvasó, már ha egyáltalán eljutott idáig ebben a hosszú szövegben. Hadd magyarázzam el! Kezdetnek elevenítsük fel, hogyan kerültek ide a németek évszázadokkal ezelőtt! Miután a török megszállókat kiszorították az országból, a Habsburgok azzal szembesültek, hogy Magyarország romokban hever. A Hódoltság területe és a királyi Magyarország nagy része is százötven éven át frontvonalnak számított. A lakosság elmenekült, aki helyben maradt, az gyakran vált egyik vagy másik oldal áldozatává. A földterületek nagy részét generációkon át nem művelték, és amikor elmúlt a veszély, egyszerűen nem volt elegendő dolgos kéz az országban ahhoz, hogy a gazdaságot újra lehessen indítani.
Mindeközben a német nyelvterületen éppen ellentétes problémával küzdöttek: a népesség gyarapodott, ez viszont oda vezetett, hogy a jobbágytelkek nemzedékről nemzedékre egyre inkább elaprózódtak, és a 17. század végére sok családnak már akkora terület sem jutott, hogy önmagát fenntartsa. A németek betelepítése mindkét ország problémáját megoldotta.
A sváb telepesek hozták magukkal a nyugati tudást és technológiát, és a két kezük munkájával nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarország főnixmadárként támadjon fel a hamvaiból. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy miközben a jobbágyság újra termőre fordította a meddő földeket, a városokban német családok mutattak új irányt akkor, amikor Magyarország kikecmergett a feudalizmusból. A városi németség fektette le a polgári Magyarország alapjait. Nem csoda, hogy az osztályharc ideológiájából megszülető kommunizmus ellenséget látott bennük.
Hogy mit vesztett Magyarország a német nemzetiség szétzilálásával? Egy olyan közösséget, ami kétszáz éven át szorgalmasan dolgozott a közös haladásunkért. Ahogy fentebb idéztem, “mi, svábok, mindig jó magyarok voltunk.”
A rendszerváltás után újra elkezdtük megszervezni magunkat: van önkormányzatiságunk, vannak kulturális egyesületeink, vannak nemzetiségi fenntartású oktatási intézményeink. Egyre több fiatal számára fontosak a gyökerek és az identitás. De a transzgenerációs traumák, az örökölt félelmek, a tudat alatti távolságtartás velünk maradtak és máig hatnak. A Magyarországi Németek Országos Önkormányzata a tízes években azt a szlogent választotta jelszavául: “Ungarndeutsch. Steh dazu!” Magyarországi német vagy. Vállald fel! Állj ki mellette!
Itt tartunk most. Kereken nyolcvan év telt el, mióta az első vonat elindult nyugatra, és bár a veszély elmúlt, a sebek még nem gyógyultak be. Még mindig noszogatnunk kell magunkat és egymást, hogy vállaljuk fel azt, akik vagyunk. Nyolcvan év! Három generáció! Hát ilyen súlya van egy katasztrófának.
