Mostanában számtalan olyan író-olvasó esten, közönségtalálkozós filmbemutatón vettem részt, ahol a végén a közönség is megfogalmazhatta kérdéseit, meglátásait. Rendre azt tapasztalom ilyenkor, hogy sokan furcsán néznek a lelkes, bevállalós érdeklődőkre, szinte nem értik, miért húzzák az időt, miért van feltünési viszketegségük. Sokan - akik a csendet választják - ilyenkor összenéznek, mosolyogva konstatálják, hogy ők, a bölcsek inkább háttérbe húzódnak, az a szegény magamutogató meg mondja csak a magáét…
Mintha egy ideje az a szabály működne, miszerint nem szabad túl komolyan venni dolgokat, így nem szabad túl lelkesnek lenni.
Mindent egy kicsit ironikusan kell kezelni, hogy kvázi védekezve bármikor vissza tudjunk lépni azt mondani: „én ezt amúgy nem gondoltam ennyire komolyan”. A cinizmus biztonságos. A távolságtartás menő.
Aki viszont lelkes, az mintha védtelenebb lenne. Pedig a lelkesedés valójában kockázat. Azt jelenti, hogy felvállalod, ha valami hat rád. Hogy fontos neked, hogy akár csalódhatsz is benne, persze sokkal egyszerűbb kívül maradni.
Érdekes, hogy amikor a kisgyerekek gondolkodás nélkül képesek rajongani valamiért: egy játékért, egy történetért, egy emberért, akkor boldogan, sőt büszkén figyeljük őket. Ilyenkor jönnek az efféle mondatok: „Biztos tűzoltó lesz, ha nagy lesz!”. Majd ahogy cseperedik, cseperedünk, egyre kevéssé merjük kimutatni a különféle dolgok iránti szenvedélyünket.
Lehet, hogy nem ártana néha visszavenni ebből a távolságtartásból. Nem feltétlen nagy gesztusokkal, nem látványosan, csupán annyival, hogy ha valami érdekel, azt nem rejtjük el reflexből. Hogy ha valami fontos, azt nem csomagoljuk rögtön iróniába. Nem biztos, hogy ettől minden megváltozik, de talán egy kicsit könnyebb lesz újra komolyan venni azt, ami számít.
