A nyári uborkaszezonban téma után kutatva átfésültem a jegyzeteimet, és felfigyeltem egy másfél-két évvel ezelőtti megjegyzésre, amit két, ugyanazon a napon olvasott hír közötti összefüggés kapcsán tettem.
Az egyik hír a Viszkis néven hírhedté vált Ambrus Attila életét feldolgozó filmről szólt, a másik pedig arról, hogy megkoszorúzták az egykori betyár Rózsa Sándor sírját.
A bűnözőkultusz furcsa, de nem újkeletű jelenség.
Ráadásul nem is magyar sajátosság. A világ legismertebb sztárbűnözője Robin Hood, akinek már a létezése is kérdéses, de ha élt is, valószínűleg akkor sem volt egy főhős jellem, mint amilyennek Kevin Costner eljátszotta a Tolvajok fejedelmében.
Kevin Costner mint Robin Hood
Már eleve a neve gyanús: bár a középkori Angliában a Robert – Robin – elterjedt férfinév volt, és a Hood sem számított különösnek (a hood kapucnit jelent, családnévként kapucnikészítőre, vagy kapucnit viselő emberre utalhat) – a kettő együtt azonban áthallásos. Érthető úgy is: robbin’ hood, vagyis fosztogató kapucnis. A gazdagoktól elrabolt kincseket a szegények közt szétosztó útonálló története először a 14. században bukkant fel, és az évszázadok során újabb rétegekkel gazdagodott – nemesi származást és múzsát is költöttek a rabló sztorijához.
Azt, hogy miért vált a folklór részévé a bandita, nem nehéz szociológiai szempontból magyarázni: a középkori átlagember számára a legtöbb bosszúságot saját földesura okozta, és mivel a rendszer megdöntésére a leghalványabb esély sem lett volna, jobb híján csak álmodozhattak a szegényekkel együttérző hősről.
Robin Hood ugyanolyan szelep szerepet töltött be a középkori Angliában, mint Hofi a szocializmusban: lehetővé tette a büntetlen rendszerkritikát.
Magyarországon jóval később, a 18. század végén éledt fel a betyárkultusz. Török Ádám szakdolgozatában azt írja, hogy a betyárság fő utánpótlását egyrészt a pásztorok jelentették, akik sajátos normarendszerük miatt gyakran szembekerültek az állammal („pásztoroknál például a másik nyájából való jószág-elhajtás nem minősül bűnnek, inkább virtusnak, apró csínytevésnek”), és emiatt menekülniük kellett a törvény keze elől; de talán még fontosabb ok lehetett a katonaság: a megyék településre lebontott újonckvótát határoztak meg, a katonákat pedig akár tíz évre is a Habsburg Birodalom távoli szegleteibe vezényelhették – nem csoda, ha a fiatalok az erdők rejtekébe menekültek a nem kívánt kötelesség elől, vagy ha az évtizedes távollét után a közösségbe visszailleszkedni nem tudó férfiak rablásból élő remetékké váltak.
Betyár a csárdában és a börtönben
A betyárok kézre kerítését a menedéket nyújtó, végtelennek tűnő erdőségek mellett az is nehezítette, hogy az átlagemberek gyakran szimpatizáltak velük, bujtatták őket. Ebben részben közrejátszott a már említett jobbágy-földesúr ellentét (Magyarországon 1848-ig élt a feudális rendszer!), de közrejátszottak azok a tények is, hogy a betyárok kevés kivételtől eltekintve az uraságokat károsították meg, és erőszakot csak akkor alkalmaztak, ha sarokba szorították őket. Török a szakdolgozatában idézi Hunkár Antal ezredest, aki emlékirataiban számolt be arról, hogy Sobri bandája otthonában kirabolta, őt és feleségét pedig a pincébe zárta anélkül, hogy bántódásuk esett volna; Eötvös Károly (az ő nevét viseli a megyei könyvtár) pedig azt írja róla: „Vér nem tapad kezén. Kincset nem gyűjt, szegény embert nem bánt. Amit úrtól, paptól, zsidótól elszed: felosztja a szegények közt.” Hogy ez a recept a mai napig is működik és megérinti az embereket, arra a Viszkis az élő példa: a fél ország (nem is annyira titkon) szurkolt neki, miután megszökött a Gyorskocsi utcai fogdából.
Milfajt Ferkó, Sobri egykori alvezére
Amellett se menjünk el szó nélkül, hogy a nők ősidők óta imádják a rosszfiúkat,
és a betyárok is élvezhették ennek a különös vonzalomnak az előnyeit. A szájhagyomány meg-megemlékezik a titkos kalandokról, de egy konkrét történetet hitelesebb forrásból is ismerhetünk: Eötvös a Balatoni utazás című munkájában leírja találkozását Répa Ferkóval, aki Répa Rozinak, Sobri szeretőjének volt a testvére. A történet szerint Rozi egy kisapáti molnárnál szolgált, amikor „az uraság valamelyik rokona rávetette a szemét, s elkezdte a lányt hitegetni, csábítani, csiklandozni. Egy ízben nagyon is szorongatta a lányt, de az se volt röst, úgy föltaszította az urat, hogy az a fogaskerékhez esett; az isten őrizte, hogy kegyetlen halállal meg nem halt. Mégis nagy eset volt, mert látta a gazda, látták az őrlők és a cselédek, s az az úr bosszút esküdött.” A szorult helyzetből Sobri mentette ki, aki rávette az urat, hogy becsületlevelet írjon a lány számára, akinek aztán a Billege csárdát vezető ismerősénél talált munkát. „Sobri Jóska sokszor megjött, meg is ölelte, meg is csókolta mátkáját, de különben úgy bánt vele, mintha templomban lettek volna, s a feszület nézett volna rájuk. Pedig csak abban a rongyos csárdában voltak, s rájuk nem mert volna nézni senki” – idézi Répa Ferkót Eötvös Károly.
Annak azonban, hogy Rózsa Sándor sírját rendszeresen megkoszorúzzák, sem a kiszámíthatatlan női szívekhez, sem a jobbágyi dachoz nincs köze: az alföldi betyárvezérre azért emlékeznek ilyen nagy tisztelettel, mert az 1848-49-es szabadságharcban csapataival amnesztia fejében a forradalom mellé állva küzdött a Habsburgok ellen. A szabadságharc bukása után aztán tíz évig bujdosott, majd tíz évet börtönben töltött, ahonnan szabadulva folytatta „mesterségét”, de már csak rövid ideig: egy éven belül újra elfogták, és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, fogságban halt meg újabb tíz évvel később, 1878-ban.
Rózsa Sándor
Rózsa története számos erkölcsi kérdést felvet: tekinthetünk-e hősként valakire, aki háborús erényei előtt és után is köztörvényes bűnöző volt? Vajon hazafias érzelmei miatt csatlakozott a felkeléshez, vagy egyszerűen csak úgy gondolta, hogy a szabadságharc győzelme esetén könnyebben tudna a zavarosban halászni? Ezt sosem fogjuk megtudni, és éppoly felelőtlenség lenne ellene, mint mellette állást foglalni.
Annyi viszont biztos, hogy ma Magyarországon nem kevés közterület, épület, szobor őrzi olyan emberek emlékét, akik az általuk elkövetett bűncselekmények révén szereztek hírnevet. És ez nem feltétlenül baj: itt maradnak örök emlékeztetőül arra, hogy a társadalmi feszültségek képesek fenekestül felforgatni az értékrendünket – meg persze arra, hogy létezett egy romantikus korszak, amikor az ember még maga mögött hagyhatta a világot, és menedéket találhatott a végtelen rengetegben.
