2018. október 18., csütörtök
Lukács névnap

Kilencven éve ezen a napon született Sinkovits Imre

A Nemzet Színésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas színészóriás 1928. szeptember huszonegyedikén született. Kilencvenedik születésnapja alkalmából engedtessék meg nekem az olvasók, hogy saját, személyes hangvételű sorokkal idézzem meg emlékét.

Nem tudom, hogy kinek, mit mond a neve, de azt tudom, hogy valamit biztos! A fiatalabb korosztályt már talán nem fűzi szoros kötelék a Sinkovits-filmekhez, mégis lehetetlen, hogy ne találkoztak volna vele itt-ott.

Az én első „találkozásom” tehát, a Hupikék Törpikék kapcsán volt, méghozzá Törpapa hangjaként ismertem meg. Természetes, hogy gyerekként nem figyeltem fel arra, hogy: „jé, ebben a mesében milyen jól szinkronizál valaki, kíváncsi lennék, hogy ki az”, de kisebb rokonaimmal visszanézve a mesét, elgondolkodtam azon, hogy mennyire jellegzetes és kedves a hangja, melyet öröm hallgatni. Gyerekként még a Micimackó mesélőjeként kedvelhettük meg, majd én személy szerint, a Hahó, Öcsi! című csodás gyerekfilmben találkoztam vele.

És akkor jöttek a komolyabb filmek, mint A tizedes meg a többiek, az Egri csillagok, és talán felesleges is sorolni őket, hiszen mindenkinek megvan róla a maga emléke, élménye.

FeminaFemina

Nemrég megnéztem a Charlie nénje című magyar tévéfilmet, melynek műfaja – ha szabad ezt mondanom –, nem egyezik az általam kedvelt stílussal. De természetesen végignéztem, – nálam alapelv, hogy kíváncsiságomtól vezérelve magyar filmet nem kapcsolok ki, pláne, ha régi –, mert olyan színészlegendák játszanak benne, mint Haumann Péter, Almási Éva, Gálvölgyi János, és hát Sinkovits Imre is. Azóta, hogy először megnéztem a tévéfilmet, mára már az összes dalt kívülről tudom, noha – hangsúlyozom – az efféle nóták is igen távol állnak tőlem.

Network.huNetwork.hu

És mégis, mennyit számít, hogy milyen színészek játszanak egy adott műben. Ha egyszer beleszeretünk ezekbe a művészekbe, akkor még a tőlünk idegen műfajú filmeket is szívesen nézzük, hallgatjuk, mert miattuk önmagában öröm és felüdülés lehet.

„Elhullnak a legnagyobbak”. Mostanában egyre többet hallom ezt a kifejezést magam körül – és bár Sinkovits Imre 2001-ben hunyt el –, azt gondolom, hogy a nagy művészek, sportolók, tudósok, igenis legendává válnak, örökké élnek. Ugyanakkor megvannak a jelenben is a mi nagy művészeink, sportolóink, tudósaink, csak észre kell őket venni, és vigyázni kell rájuk, hogy a mai korosztálynak is meglegyen a „saját Sinkovits Imréje”.