Most nem az elmúlt mérkőzésekről írók, mert aki eddig követett minket, az tudja milyen eredményeket értünk el, aki pedig nem, az most sem fogja megtudni. Sok minden történt az elmúlt időszakban, amit nem volt könnyű átélni. Lehet, hogy csapongani fognak a gondolataim, mert sokszor inkább csak költői kérdéseket teszek fel önmagamnak.
Igyekszem a legjobb tudásom szerint leírni a gondolataimat, így hát egy picit vissza kell kanyarodnom ahhoz az időszakhoz, amikor ideérkeztem. Amikor elvállaltam a csapat irányítását, tudtam, hogy nem könnyű feladatra vállalkozom, hiszen sok mindent meg kel változtatnom ahhoz, hogy olyan gárdát hozzak/hozzunk létre, amit szeretni fognak. Ehhez volt egy keretünk, amellyel „ezerrel” elkezdtünk dolgozni. Élveztem is minden egyes pillanatát, mert partnereket találtam a munkához. Megvolt a játékosokban a kellő alázat és a tanulási vágy. Emiatt a fejlődés is dinamikus volt, hiszen látták, hogy ha keményen dolgoznak, akkor az az eredményekben is megmutatkozik. Ezt soha nem veszítették szem elől. Ennek az lett az eredménye, hogy az első évben egy hajszál választott el minket a bajnoki döntőtől. A második évben pedig sikerült egy kupaezüstöt Veszprémbe hozni.
Utána elkezdtük a harmadik évünket. Igaz, voltak a köztes időben játékos mozgások. Volt, aki eligazolt tőlünk, voltak, akik különböző okok miatt abbahagyták, és nem utolsósorban jöttek a sérülések.
A felkészülésünk elképesztő kemény volt. Nem győztem dicsérni a játékosaim hozzáállását a munkához. Aztán eljött a rajt ideje, amikor is a Dunaújvárossal játszottunk egy nagyon jó mérkőzést, amit sajnos nem sikerült megnyernünk. Amivel nem is lett volna semmi baj, hiszen a sportban benne van a vereség is. Na, de ezután egy elképesztő lejtmenet vette kezdetét. Az erősségeinkből szinte minden elhalványult. Ami a csapatot jellemezte, az megmagyarázhatatlan volt. Nem volt bennünk meg a kellő elszántság, alázat és figyelem.
Az elején nem igazán tudtam, mi lehet ennek az oka. Mondjuk azt láttam, hogy nem könnyíti meg a helyzetünket játékosaink sérülése, mert a keretünk nem annyira bő, hogy az úgymond vezérek hiányát elbírja a csapat. Na, de ez nem azt jelenti, hogy csapatként nem működhetünk. Márpedig úgysem működtünk. A mérkőzéseinket nagyon nehéz volt átélnem, mert úgy éreztem bármit csinálok, nem tudok semmi olyasmihez nyúlni, ami átlendítené a gárdát a nehézségeken.
Az utolsó csepp a pohárban a Nyírgyulaj elleni meccsünk volt. Ütemtelen, gyalázatos teljesítményt nyújtottunk. Ekkor én is azt éreztem magamon, hogy magával ránt ez a kemény időszak. A pad mellett a tehetetlenség uralkodott el rajtam. Nagyon sok minden járt a fejemben, hogy miért történik meg ez velünk. Kérdőjelek cikáztak a fejemben. Amikor is úgy döntöttünk a vezetőséggel, hogy leülünk és kibeszéljük magunkból a tapasztaltakat. Bár nem volt mindenben egyetértés, de maga a beszélgetés nagyon hasznos volt. Ezután bent az öltözőben a játékosokkal is kibeszéltük magunkat, amely ismét rengeteg tanulságot szolgáltatott.
Elnézést kérek, amiért nem írom le pontosan, hogy miről is beszélgettünk, de ez azért van, mert vannak dolgok, amik csak ránk tartoznak. Sajnos persze a sérültek ettől a beszélgetéstől nem épültek fel és maga a keret sem lett nagyobb, de legalább újra visszatértünk arra az útra, amit annak idején elkezdtük.
A csapatmegbeszélés után sajnos nem mindenki értette meg, hogy mi miért történik. Mint köztudott, Vas Ádámot kitettem a keretből. Na, nem azért, mert rosszat akarnék neki, hanem azért, mert átlépett bizonyos határokat a szememben. Nálam nagyon kevés az, ha valaki tehetséges! A tehetség önmagában kegyetlen kevés. A tehetség Isten ajándéka, de mit sem ér, ha nincs hozzá meg a kellő alázatod. Ha azt gondolod magadról, hogy pótolhatatlan vagy, rossz úton jársz. Ha azt gondolod magadról, hogy te már mindent tudsz, elvesztél. Rengeteg gyötrelem kell ahhoz, hogy a sikereket fenn tudd tartani. A célt egyetlen pillanatra sem veszítheted szem elől. Ha mindig másokra mutogatsz, akkor magadban nem fogod meglátni a hibát. Mindig, minden körülmények között fejlődnöd kell.
Ez nemcsak a sportra igaz, az életben is így van. Én negyvenegy évesen is folyton csak tanulok. Sosem leszek tökéletes, de igyekszem minden hibámból tanulni. Ha nem így tennék, önmagamat veszíteném el. Sokat harcolok bizonyos dolgokkal,mert van egy egyéniségem, amiből nem fogok engedni. Na, nem azért, mert önző lennék, hanem azért, mert az már nem én lennék. Vannak elveim, amiket külső körülmények nem befolyásolhatnak. Viszont ha bármibe is kritizálnak, vagy dicsérnek mindig átgondolom, hogy mit tudok belőle hasznosítani. Csak olyan emberek véleményére adok, akik tényleg segíteni akarnak. Aki nem ismer és úgy dicsér vagy kritizál, az nem befolyásol. Aki ismer, és tudja, milyen vagyok, az kritizálhat is és dicsérhet is, mert tanulok belőle. Nincsen bennem megfelelési kényszer, mert mindenkinek nem tudok megfelelni. Vannak, akik szimpatizálnak velem, s vannak, akik nem. Ez így normális.
Hoppá! Elkalandoztam. Szóval, amíg én vagyok itt az edző, addig az én szabályaimat kell betartani, akkor is, ha időnként nehéz. Egyet kell bele vésni a fejekbe: én mindig csak a legjobbat akarom, még akkor is, ha időnként korholok. Ha partnereket találok benne, akkor a sikerek is visszatérnek. Ha nem, ...
Én csak a játékosaimtól lehetek sikeres edző, ők pedig tőlem lehetnek sikeres játékosok. Szerintem ez nem annyira bonyolult! Ha valaki azt gondolja, hogy a nehéz időszakban már nem úgy szerettem őket, mint az elején, az óriásit téved. A mai napig tűzbe mennék értük. Ha valaki úgy gondolja, hogy nem vagyunk jó kapcsolatban, az ismét téved! Nincs erről szó. Viszont egy picit eltévedtünk. Újra meg kellett keresnünk egymást. Jelentem: megtaláltuk egymást és remélem, hamarosan a sikerek is megtalálnak minket.
Itt szeretném megköszönni azoknak a szurkolóknak a támogatást, akik nem kezdtek el kételkedni a csapatomban, s azoknak is, akik legyintettek egyet ránk, mert ők erősebbé tettek bennünket.
Hajrá Veszprém, hajrá magyar futsal!
