– Mennyi ideig is pattogtattál a királynék városának csapataiban? – kezdte a beszélgetést a veszpremkosar.hu.
– Ha nem csal az emlékezetem, akkor tizenkilenc éve – természetesen még, mint korosztályos játékos – mutatkoztam be a VESC akkori szakosztályában – mondta a harmincöt esztendős karmester. – Petőfi Lajos vezetőedző a műhely saját nevelésű sportolójaként számított rám. Ahogy az első kosaramat, úgy az utolsót is veszprémi szerelésben dobtam, viszont azt ne kérdezd meg, hogy az említett pillanatokban mely riválisok gyűrűjébe találtam be.
– Utólag visszagondolva, nem bántad meg, hogy egészen fiatalon a kosárlabda mellett törtél lándzsát?
– Az alap- és középfokú tanulmányaim idején teniszeztem, asztaliteniszeztem és futballoztam, de legjobban a Cholnoky városrészi utcai kosárlabdapályán éreztem magam, ahol a Szathmáry-fivérekkel naphosszat játszottunk. Számomra a kosárlabda akkor vált örök hobbivá. A „hőskorban” még focilabdával támadtuk a palánkot, aztán később szert tettünk egy igazi Spaldingra, amit nem volt könnyű kivenni a kezünkből. Miután brigádba verődtünk, felvételt nyertünk a helyi egylet tréningjeire.
– A veszprémi nagycsapatban kik voltak az első játszótársaid?
– Hirtelen csak Véh Balázs jut eszembe, az ellenben beugrik, hogy tinédzserként jó közösségbe kerültem. Viszonylag könnyedén átálltam az utcairól a teremváltozatra, az értő szemek – mondjuk úgy: láttak bennem fantáziát, nem tartottak ügyetlennek. Akkortájt nem akartam senkire hasonlítani – a fénykorát élő Michael Jordanra sem –, egyszerűen csak jól szerettem volna érezni magam a pályán. Talán ezért is tartott ily’ sokáig a karrierem.
– Neked pedig később nem csak az álmaidban integetett vissza Amerika…
– Óriási élmény volt középiskolásként a tengerentúlon vizitálni. Egy, a Buffalohoz és a Niagara-vízeséshez közeli településre kerültem, ahol diákként, tanulás mellett egy évet kosárlabdáztam. Az Egyesült Államokban nyilvánvalóan jobb irányító lettem – a kinti együttesünkkel eljutottunk a területi döntőig –, de egy ottani családnál eltöltött időszak azért is volt hasznos, mert elsajátítottam, hogy milyen beilleszkedni egy számomra új közegbe, és hogy ha arról van szó, akkor kizárólag magamra számíthatok. Végül megszereztem az amerikai érettségit, ugyanakkor a további életutam a Veszprémi Egyetemen folytatódott. Ahol idegenforgalmi szakmenedzserként végeztem.
– Ha most visszapillantasz a karrieredre, elégedett vagy azzal?
– Látod, ezen még nem is gondolkodtam. Talán nem is hiszed, de elsősorban a mozgás öröméért, a baráti társulatot előrevivő momentumokért, illetve a magam és a közönség szórakoztatásáért pattogtattam. Sosem voltam egy eredmény-centrikus figura, igaz, a bakonyi klubbal azért jó lett volna valahol egy aranyérmet nyerni. Persze emiatt nincs bennem keserűség. Az egyetemi gárdánkkal ellenben egyszer „megkoronáztak” bennünket, az egyik évben országos bajnokok lettünk a MEFOB-on. Egyébiránt a Vetési gimnázium iskolai körével hajdan részt vettünk a hazai diákolimpiai finálén, az egyesület juniorjaival pedig jegyet váltottunk a négy legjobb magyar együttes sorába.
– Sokáig elképzelhetetlen volt nélküled a helyi alakulat, alapemberként többször élted a sokad-virágzásodat. Nem fáj, hogy a végén kevés szerephez jutottál?
– Ha nehéz szívvel is, de tudomásul kellett vennem, hogy az elmúlt években sokat bajlódtam sérülésekkel. Kiváltképp a derekam rakoncátlankodott, megesett, hogy az autóbuszos utazások, a sok ülés miatt kínszenvedéssé váltak számomra. Példának okáért mostanában egészen jól szuperál, ezért ha az időm engedi, a barátokkal szívesen kosárlabdázok, futballozom, fallabdázom és strandröplabdázok. Mindig igyekeztem könnyedén venni a dolgokat.
– A kosárlabdás történeteid közül melyek voltak a legemlékezetesebbek?
– Az édesapám őriz egy régi videófelvételt, amin az utolsó másodpercben szerzek egy győztes kosarat, de nem vagyok az az eredményeivel felvágó típus.
– Pedig megemlíthetted volna, hogy egykoron huszonhét pontot dobtál az MKB-Euroleasing Vasasnak, kilenc gólpasszt adtál a Pécsi VSK-Kronosz Kiadóval vívott találkozón és a magasságod dacára hét lepattanót szedtél le a Pápai KC ellen. Hogy is mondjam, rád mindig lehetett számítani…
– Nekem az is nagy örömet jelentett, hogy remek emberekkel játszhattam együtt, így Szokolik Gergellyel, Naményi Miklóssal, Bovánovics Miklóssal, Pataki Zoltánnal, Bojtár Gyulával és Kiss Zoltánnal, de persze a mai társak is közel álltak hozzám. Sosem volt közöttünk széthúzás, szinte mindig jó hangulat vett minket körül, ha erre gondolok, nem keserű a szám íze.
– Egyszer azt nyilatkoztad, hogy „…addig csinálom ezt az egészet, amíg jól érzem magam a küzdőtéren”.
– Ha úgy tetszik, eddig tartott az utazás, a „szerelvényről” most kell leszállni. Éreztem, hogy itt az idő abbahagyni. A célok ismertek, a HOYA-Pannon Egyetem Veszprém szeretne még magasabbra jutni, én pedig már nem tudnék több gyakorlást vállalni. Jöjjenek az újak, a fiatalok.
– A civil életben mivel foglalatoskodsz?
– Már régóta munka mellett sportoltam, most egy olyan cégnél dolgozom, amely negyedszázada alakult és a közműhálózatoknál, a víz-, gáz- és csatornaépítésnél alkalmazott termékeket forgalmaz. Hozzám az ajánlatkérések, a beszerzések és a partnerekkel történő kapcsolattartás tartozik. Vagyis van mihez kezdenem a rendszeres sportolás után.
– Nyugtass meg, azért ősszel is kijársz majd Körtélyesi Gergelyék itthoni fellépéseire!
– A kosárlabdát nem tudom és nem is akarom kitörölni az életemből, tehát ha nem is mindegyik derbin, de néhányon biztosan feltűnök majd a Vetési gimnázium tornatermében. Boldog lennék, ha a bakonyi megyeszékhelynek jövőre két élvonalbeli csapatsport-klubja lenne.
