"Pénz? Az nincs!"
Harminckét évvel ezelőtt, 1988-at írtunk, amikor a sportvezető Hajnal Csaba megkereste az akkoriban még igencsak fiatal, de annál karakteresebb lemezlovast, műsorvezetőt, Mosonyi Józsefet. Mint azt megtudtuk: jó hangulatot kívántak varázsolni a veszprémi, Március 15. utcai sportcsarnok nézőterére.
Akkoriban már a külföldi csapatok nagy részénél szpíker buzdította a közönséget, amely jó hatással bírt a hazai alakulatokra, a nézőkre és a csapatok játékosaira is. Ezzel szemben nálunk, Veszprémben jó volt, ha a gólszerző nevét beolvasták, csak annyi volt a baj vele, hogy normális hangfalak híján hallani semmit nem lehetett belőle! Csaba bácsinak (Hajnal Csaba – a szerk.) pedig nem kellett hosszú idő, hogy mindezt észlelje. Egy pillanatig sem köntörfalazott, amikor megkeresett: úgy fogalmazott, szüksége lenne egy bemondóra, aki pozitív hangulatot tud prezentálni a mérkőzéseken. Nem tagadom, tetszett az ötlet. Egyetlen kérdést szegeztem az irányába: mit kellene csinálnom?
– emlékezett vissza a kezdetekre a Telekom Veszprém és jogelőd csapatainak első és mindmáig egyetlen hivatalos bemondója, Mosonyi József. Az első öt évben ingyen és szeretetből biztosította tudását, segítségét, mert a klub anyagi háttere akkoriban még nem engedte meg a műsorvezető munkájának finanszírozását.
A kiliántelepi diszkóhangfalak és a Big Bamboo
Szép és jó, hogy anno a nyolcvanas évek végén belecsaptak a közös munkába a csapattal, Mosonyinak ugyanakkor szembesülnie kellett azzal a ténnyel is, hogy hangfalak híján száz embert sem egyszerű feltüzelni, nemhogy ezret. De ha szakemberre nem jut, akkor valószínűleg eszközre sem. A küldetést mégis teljesítették, nem is akárhogyan.
Egykori barátom, Bodnár Béla Kiliántelepen, mai nevén Fövenyesen üzemeltetett anno egy jó nevű zenés-táncos szórakozóhelyet. Hogy a hangfalai viszont télen ne fagyjanak meg, leszedte őket, majd a saját lakásán őrizte egészen a következő nyári balatoni szezonig. Voltam olyan pofátlan, hogy üzletet ajánljak neki: ha használhatjuk azokat a meccseken, cserébe biztosítunk helyet, ahol senkinek sem lesz útban, amikor éppen nincs szezonja a szórakoztatásnak. Így történt meg az eset, hogy két hangfalat a kispadok mellé, kettőt pedig a pálya szélére helyezve a gólszerzésnél megszólalhatott a Saragossa Band – Big Bamboo című slágere is
– amelyről kiderült, eleinte csak a kapott góloknál hangzott fel. "Józsi bácsi" azonban elmondta, az akkori irányító, Éles József külön kérésére idővel csak akkor kezdett tombolni a zene, amikor a veszprémiek szagattak hálót.
Hozzá kell tennem, eleinte nagyon nehéz dolgunk volt: ki kellett tapasztalnunk azt, hogyan működnek ideálisan a végfokok, illetve a hangfalak. Elárulom, utóbbiakból sajnos nem egy szakadt szét. A csarnok felújítását követően néhai Polinszky Andrásnak hála, komplett hangberendezést kapott a kézilabdaklub. Ha most feltekintek a mennyezetre, több hangszóró jelenleg is itt díszeleg úgy, hogy valami csoda folytán közben bekerültek az itteni középiskola leltárába is...
Harminckét év, mindössze nyolc kihagyott mérkőzés
A szpíkertől megtudhattuk, fél életét a veszprémi kézilabdacsapat kötelékében töltötte, és hangsúlyozta, hogy csak akkor hiányzott, ha valamilyen életbevágó, halaszthatatlan helyzetbe került.
Emlékszem, a kilencvenes évek elején megesett egyszer, hogy vesegörccsel be kellett vinniük a mentőknek a kórházba. Valamit ki kellett találnom, mert este jött a mérkőzés. Isten nyugtassa drága Tari Tibor barátomat, aki nem is akárhogyan ugrott be: Jó estét, jó szurkolást, drága barátaim! – mondta a mikrofonba. A nézők majdnem megették, kiabálták neki, hogy a focimeccs a város túloldalán van. De meg kell, hogy említsem Tapolcai Gábor és Tóth József nevét: ők is ott voltak, segítettek a konferálásban, amikor csak szükség volt rájuk.
A 62. életévében járó egykori lemezlovas megjegyezte: a magánéletét olykor megnehezítette a feladatköre, de a kötelék közte és kedves felesége között erősebb volt ennél, így sikerült kiállniuk a próbát, felülkerekedniük a külön töltött estéken, éjszakákon.
Vranjes kiküldte az öltözőből, Davis leültette maga mellé
Minden ember pályafutásában akadnak nehezebb, fáradtságosabb időszakok. Mosonyi is így emlékszik vissza a Ljubomir Vranjessel eltöltött idényre. A szpíker elmondta, előtte és utána is bejárása volt az öltözőbe, ugyanis bensőséges kapcsolatot ápol a játékosokkal.
A svéd tréner azonban hallani sem akart erről, az első adandó alkalommal kiküldte onnan. Nem sokkal később megérkezett a csapathoz a spanyol David Davis, aki új színt hozott a klub életébe, és plusz motivációt Mosonyi munkájához: a veszprémi nevelésű kézilabdázók a konferálásnál azóta ismét ki vannak emelve.
A Vranjessal eltöltött időszakban még meg is kérdeztem a vezetőséget, hogy mi lenne akkor, ha netálan történne velem valami, vagy ha úgy döntenék, hogy leteszem a lantot. A válasz az volt, hogy erre még nem gondoltunk. A jó Isten is úgy akarta, hogy akkor, annak a periódóusnak vége szakadjon. Megérkezett Davis, és vele egy új szín a klub életébe. Félre ne értsenek, nem a bőrszínére gondolok. David játékosként is különleges volt: akármikor játszott Veszprémben, mindig nagy mosollyal az arcán köszöntötte a csarnokban még a takarítókat is. Szeretettel fordult mindig, mindenki irányába.
"Boldogsággal tölt el, hogy a barátomnak mondhatom!" – tette hozzá.
Sosem került még érem Mosonyi nyakába
„Szervusztok magyarok, hello veszprémi szurkolók!” – hangzott fel Mosonyi köszöntése tavaly nyáron a kölni Lanxess Arénában, a legrangosabb sorozat döntőjében. A piros mezes hívek akkor azonnal be is mutatták, miként szól az „Építők, építők” rigmus: akár a veszprémi katlanban. A szpíker elárulta, hiába rekordbajnok a Veszprém, érmet sajnos egyelőre még soha nem akasztották a nyakába.
Négy alkalommal konferáltam a legrangosabb sorozat fináléjában a veszprémieket. A legendás, Kielce elleni döntő előtt meg is beszéltem a feleségemmel, ha nyerünk, akkor visszavonulok. Félidőben írtam is neki egy sms-t, hogy annyira szeretem csinálni ezt az egészet, mi lenne akkor, ha ráhúznék még pár évet? Hát, azt kell, hogy mondjam, mindenkinek jobb lett volna, ha elverik akkor a bakonyiak a lengyeleket. Az igazság az, hogy sajnos én még ezüstérmet sem kaptam soha. Nemcsak a BL-ben, hanem a bajnokságban, a Magyar Kupában sem...
Mosonyi nyomatékosította, nem is vágyik már igazán érmekre, de ha a kezét a szívére teszi, akkor el kell, hogy mondja: ha egyszer majd kiszáll ebből körforgásból, akkor azt a csúcson tenné, mézes Negro cukorkával a szájában és BL-arannyal a nyakában.
Emlékszem, az északmacedón Vardar Szkopje elleni tavalyi elvesztett fináléra két fiatal játékos is Kölnbe lett meghívva, hátha be kell ugraniuk. A beállós Szűcs Bence, és a kapus Palasics Kristóf. Ott álltak mellettem az eredményhirdetés előtt. Azonnal szóltam a vezérigazgató Csík Zoltánnak, hogy hadd álljanak oda ők is az éremosztáshoz. Hála Istennek így történhetett: ők pedig el is érzékenyültek. Komolyan mondom, többet ért nekem ez a pillanat bármilyen fénylő csecsebecsénél!
